Amikor évekkel ezelőtt először láttam ezt a képet, kitettem a laptopom asztalára. Tologattam, kerülgettem, azt gondoltam, jó lesz majd valamire.

Például arra, hogy írjak róla valamikor.

Most lett valamikor, 2013. január elsején. Nincs miért tovább várni, vártam már épp eleget.

Nem kapkodtam el, tudom. De nem gyávaságból vagy lustaságból, hanem mert szépet szerettem volna írni erről a képről. Vagy olyat, ami még sokáig érvényes.

Nem tudom, hol készült a kép, valószínűleg nem lenne nehéz kideríteni. Nem is akarom tudni, ha valaki megmondja, nem fogok rá haragudni, de nem ez a lényeg.

Ez a kép ugyanis nem azokról szól, akik rajta vannak, hanem azokról, akik nézik.

Rólunk szól ez a kép.

Tömeggé összeállt arctalanokat látunk, akik egy emberként, előre nyújtott karjukkal köszöntik a Vezért. Csupán egyetlen társuk, a karba font kézzel álló férfi lóg ki a sorból, ő már tudja, hogy ebben nem szabad részt venni.

Vajon ki ő, s mi lett a sorsa, miután elkészült a fotó. Nem dicsérték meg, annyi biztos. Lehet, hogy bántották, talán meg is ölték.

Nem tudom, mikor volt mindez, a ruhákból látni, hogy nehéz idők járták.

Huszadik század, harmincas évek, Németország.

Szovjetunió negyvenes évek.

Félázsia, bármikor.

Nem lehetett könnyű reggel elköszönni a családtól, egy utolsó puszit adni a gyerekeknek, úgy, hogy közben már tudta: befejezi. Vége lesz mindennek, többé nem úszik az árral, és nem tapsol együtt a többiekkel.

Jó lenne szépet írni erről a képről, de legalább maradandót.

Valamit, amit holnap is ugyanúgy írnék meg, mint ma, 2013. első napján.

Nézem a fotót, sokadszor immár, s egyre inkább világossá válik, hogy a kép, amit már régóta látok, nem most múlik, hanem most történik. Pontosan.