Országjárásra indulnak a kormány tagjai, lemennek a nép közé, elmagyarázni az embereknek, miért jó az, amiről azt hiszik, hogy rossz. Jó, hogy lesz ez az országjárás, minél hamarabb indulnak, annál jobb. Addig kell menni, amíg megvan még az ország - nehéz idők járnak, ki tudja, mit hoz a holnap. Hanyatlik a Nyugat, recseg-ropog az összes eresztéke, egyedül a mi fürgejárású kis gyorsnaszádunk szeli a habokat vidáman. Délceg elrugaszkodás, fürgeség - ez vagyunk mi. Egyedül amiatt kell aggódnunk, hogy kicsik vagyunk és borulékonyak: adunk egy kokit, kiosztunk egy sallert, s közben, ha nem vigyázunk, fejre is állhatunk a lendülettől.

Mi tudjuk azt, amit mások még nem: Magyarország nem rés, hanem erős bástya elvtárs.

De nemcsak ezért kell sietni az országjárással, hanem azért is, mert nem lehet tudni, meddig lehet még lemenni a nép közé. Az emberek, tudjuk, hálátlanok, adott esetben még attól sem riadnak vissza, hogy dorongokkal várják, kövekkel dobálják meg a jótevőiket.

Mert afelől senkinek ne legyenek kétségei, hogy a kormány jót tesz mindenkivel: megvédi az embereket, nyugdíjastul, munkahelyestül, mindenestül - leginkább azoktól a bajoktól, amelyeket neki, azaz a kormánynak köszönhet az ország.

Nem véletlen, hogy Lázár János frakcióvezető is helyeselte Orbán Viktor ötletét, amikor a miniszterelnök tájolásra kérte a kormánytagokat: menjetek el a nép közé, mondjátok el mindenkinek, hogy mi a helyzet, válaszoljatok a kérdésekre, oszlassátok el a kételyeket.

Régen azért, valljuk be, egyszerűbb volt: jött az ukáz, írók, alkossatok remekműveket, és másnapra Dunát lehetett rekeszteni a jobbnál jobb művekkel.

Mostanság árnyaltabb idők járnak: hiába Szijjártó szóvivő kreatív kommunikációja, egymagában ő is kevés. Több kellene a Péterből, hogy minden faluba, sőt, minden lakásba jusson belőle legalább egy. Aki, amikor huszadika után már fogytán a családoknál a forint, el tudja magyarázni, hogy ez azért jó, mert akinek sok pénze van, az úgyis csak elkölti. (Vagy beteszi a bankba, amitől meg ugye a bankok híznak, azok meg, tudjuk, kifélék-mifélék.)

Persze, nem lehet csak úgy, hebehurgyán rárontani az országra, összevissza kanyarogni, mint az ökörhugyozás. Mint minden a világon, az országjárás is szervezettséget igényel, ezért is jó, hogy a forint bedöntésében már jártasságot szerzett Kósa Lajos szervezi a kormánytagok mozgását. Ami nyilván azt jelenti, hogy az ő kezében futnak össze a szálak, ő dönt arról, hogy melyik miniszter hova menjen. (Mondjuk, e tekintetben az embereknek is lenne néhány, nem túl szalonképes ötletük).

Kell is, hogy valaki koordinálja a dolgokat, nem lennénk meglepve, ha még valamilyen összetartás is megelőzné az országjárást: felkészítés, ahol az országot járók eligazítást kapnak arról, miként kell az emberek között viselkedni. Hogyan legyünk lazák és közvetlenek, ugyanakkor tárgyszerűek, miként válaszoljunk az esetleges kellemetlenkedő kérdésekre.

Utóbbiak egyébként nem valószínű, hogy lesznek: az ország népe soha nem volt még ennyire elégedett, főként a fülkeforradalom vívmányaitól vannak oda, ennél nagyobb egzisztenciális biztonság és anyagi jólét pedig már zavarba ejtené az embereket. (Ha valamit hiányolnak, akkor az a demokrácia lebontásának és a szerzett jogok csorbításának relatíve lassú üteme).

Talán abban is lehetett némi vita, hogy álruhában menjenek-e a nép közé a kormánytagok, mint Mátyás király, anno, vagy saját öltönyükben, cipőjükben. Ha volt is erről polémia, nyilván hamar fölülkerekedett a józan ész: nem vagyunk mi rendőrállam, ahol civil ruhás besúgók kémlelik, hogy mit mondanak az emberek. Nálunk bárki szabadon beszélhet, nem kell tartania attól, hogy egy miniszteri rangban lévő államtitkár kifigyeli és később kellemetlenségei támadnának emiatt.

Győzött hát a kézenfekvőbb, egyben költségkímélőbb megoldás: minden kormánytag a saját önnön személyazonosságával megy el ezekre a találkozókra, hogy személyes varázsának latba vetésével űzze el a gond redőit az emberek homlokáról.

Különösen Matolcsy miniszter, Orbán Viktor jobbkeze alkalmas arra, hogy megnyugtassa a kétkedőket, de ugyanígy sikeresek lehetnek Hoffmann Rózsa diák- és tanárbarát elgondolásai, és nyilván az sem lesz piskóta, ahogyan Pintér Sándor elmondja majd, miként szüntette meg két hét alatt a bűnözést.

Mindenesetre, már most jó előre megmondjuk, nem irigyeljük az országjáró kormánytagokat, a feléjük irányuló szeretet ugyanis egy adott mennyiségen túl fárasztó is lehet. Szerencse, hogy viszonylag kicsi az ország: egy, a miénkénél nagyobb országban annyi kedves, megható gesztusban lenne részük, amennyit ép elmével el sem tudnának viselni.