Azt tervezi Szalay Ferenc, Szolnok Fideszes polgármestere, hogy a város iskoláiban minden hétfő reggel a himnusszal kezdődjék. A városvezető mindezt néhány héttel ezelőtt jelentette be a Szent József Katolikus Általános iskola évnyitóján.

A polgármester úr szerint ugyanis a fiatalok közül sokan nem ismerik kellően a himnuszt, és úgy gondolja, hogyha rendszeresen hallják, közelebb kerülnek hozzá. Arról nem is szólva, így az érvelés, hogy a nemzeti hovatartozást is erősíti, ha hétfőn reggelenként a himnusszal kezdődik a tanítás.

A polgármester úr terve, bár vannak, akik tapsolnak neki, megosztja az embereket. Sokan persze nem mernek egyenesen fogalmazni, de ezen nincs mit csodálkozni - ki merne ujjat húzni a város első emberével, akit ráadásul az Év Polgármesterévé is választottak. (Ezúton is gratulálunk).

Szalay Ferenc polgármester úr talán nem tudja, ezért, ha nem veszi kioktatásnak, elmondanám: a himnusz – nemcsak a magyar, de az összes többi nép himnusza – nem egy farmernadrág, de még csak nem is kiskosztüm, top, vagy átmeneti kabát. A himnusz a világ minden tisztességes táján ünnepi viselet - nem napi, vagy heti használatra lett kitalálva, hanem kifejezetten ünnepi alkalmakra.

Emelkedett, szép és szívszorító alkalmakra gondolok. Nagybetűs napokra - olyanokra, amikor az emberek szíve megtelik emelkedettséggel.

Amikor például nemzeti ünnepünk van, és a haza nagyjaira, a dicső elődök hősiességére, vagy éppen bátor bölcsességére emlékezünk.

Amikor valamely világversenyen - olimpián, világbajnokságon - magyar sportoló áll a dobogó legfelső fokán. Amikor címeres mezben futnak ki a fiúk, mert a magyar válogatott egy másik ország legjobbjai ellen lép pályára.

A polgármester úr figyelmét talán elkerülte, de a himnusz nem munkaruha, hanem ünnepi viselet.

A himnusz a magyar ember legszebb ruhája.

A legszebb ruhánkat pedig nem vesszük fel minden nap. De még csak hetente sem rángatjuk elő a szekrényből - szántani, üveget fújni, acélt önteni, katedrán állva tanulókat oktatni, cikket írni nem a féltve őrzött ruhánkban szoktunk.

Mint ahogyan karácsony sincs minden héten. Lehet, a gyerekek örülnének nekik, bár idővel számukra is unalmassá válna - különösen, ha még kötelezővé is tennénk nekik a Jézuskát.

Értem én a polgármester úr buzgalmát, amivel a hamarosan elkezdődő jövőnek igyekszik megfelelni. Pápábbnak lenni a pápánál – azt sem mondhatjuk, hogy Szolnok első embere egyedül lenne ezzel e honban. Valóságos népvándorlás indult meg mostanában a damaszkuszi úton – mint a lemmingeket a tenger mélyére süllyedt sziget, úgy vonzanak sokakat a polgári húsosfazekakból áradó nemzeti érzelmű illatok.

Nem kellene kötelezővé tenni a himnuszt hétfőn reggelenként az iskolákban. Sajnálom, hogy el kell magyarázni, kár, hogy ez nem mindenki számára nyilvánvaló: a hazafiasság, akárcsak az ünnep, vagy bármi más, amely erkölcsi tartalommal bír, nem a külsőségekben van. Még csak nem is a szavakban, a hangzatos, gyakran semmitmondó megfogalmazásokban.

A hazaszeretet, akárcsak az ünnep, az emberekben ott van legbelül – azon a helyen, amit szívnek és léleknek nevezünk.

Ott van a hazafiasság, és ott van az ünnep, akkor is, ha ritkán, de valóban jeles alkalmakkor hallgatjuk és énekeljük a himnuszt. Akinél üres póz, és csupán a politikai hovatartozás kifejezésére használt gusztustalan gesztus a nemzeti érzés – nos, azzal énekeltethetjük a himnuszt naponta, hetente - akárhányszor.

Nem hétfő reggelenként lesz valakiből hazafi.

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata