Amikor Európa és a művelt világ még csupán a gazdasági programnak kinevezett ötletroham miatt csóválta a fejét, akkor a Kedves Vezető és pártja nem szokványos megoldásokról beszélt. Arról, hogy a világ nem érti a magyar kormányt, halványlila gőze sincs arról, hogy a fülkeforradalom által mindenre felhatalmazott élcsapat nem szokványos megoldásokkal látott hozzá a gazdaság rendbetételéhez.

Ami viszont a médiatörvény fogadtatását illeti: itt már jóval többről van szó. Nem egyszerűen nem szokványos megoldásokról, hanem egy olyan helyzetről, amelyet a viccből mindnyájan jól ismerünk, és amely viccnek az a poénja, hogy itt minden őrült szembejön a forgalommal.

Vagyis, Európa és a nagyvilág azért tartja antidemokratikusnak a magyar országgyűlés kétharmada által elfogadott médiatörvényt, mert nem értik a demokrácia lényegét. Fogalmuk sincs arról, hogy mi fán terem a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás jogáról pedig még hírből sem hallottak.

Hiába forgolódnak a tőkés birodalmak, meg kell mondani az őszintét: a nagy külföldi világlapok, hírügynökségek, amelyek most rossz hírünket keltik a világban, sőt, egyesek diktátornak, mások pedig második Lukasenkának nevezik a Kedves Vezetőt, egytől egyig Gyurcsány Ferenc kezében vannak. Az ő zsebéből kapják a fizetést, nem csoda hát, ha a tenyeréből esznek. Az Economist nevű újságról köztudott, hogy az Apró-villában szerkesztik, a bécsi Der Standard, a lengyel Gazeta és a többi orgánum Mesterházy Attila, Lendvai Ildikó és a többiek tulajdonában van.

A nemzetközi helyzet fokozódik.

Nehéz lesz innen elegánsan visszavonulni, méltósággal pedig, szinte lehetetlen. Talán még az lenne a legkisebb szégyen, ha a Kedves Vezető megkérné a jelenleg köztársasági elnökként szolgáló párbajtőrözőt, hogy ne írja alá a médiatörvényt, hanem küldje el normakontrollra az Alkotmánybíróságnak, amely aztán megsemmisíti azt, úgy, ahogyan van. Ezzel a kárenyhítéssel valamelyest minimalizálni lehetne a blamázst, és ezt az őrületet talán mégsem a Kedves Vezető aggodalomra okot adó személyiségi jegyeként, hanem a fiatal magyar demokrácia botlásaként értékelnék.

Igaz, a mi köztársasági elnökünket idáig nem úgy ismertük, mint aki bármely, az országgyűlés kétharmada által elfogadott törvényt aláírásán akár csak percekig hezitálna. Ő maga mondta, még megválasztása előtt, hogy nem ellensúlya, hanem motorja kíván lenni a törvénykezésnek. Amin persze nincs mit csodálkozni, régi motoros ő a szakmában - már amennyiben a minden rendű és színezetű hatalomhoz való illeszkedést, valamint lojalitást motorozásként lehet értelmezni.

Ezúttal azonban nyilván akkor lenne jó motoros az államfő, ha nem írná alá a médiatörvényt. Ekkor ugyanis azt lehetne mondani, hogy bár a kormány a Világegyetem Legeslegdemokratikusabb médiatörvényét adta karácsonyi ajándékként az országnak, de mit tehetünk, ha az Alkotmánybíróság nem engedélyezte! (Pedig – az újságolvasók és a sajtómunkások kivételével - mindenkinek milyen jó lett volna!)

Persze, ez sem túl elegáns, és valószínűleg mindenki rajtunk röhögne, de legalább valamennyi renoménk maradna ebben a cudar, ellenségekkel teli világban. Mert ellenséges velünk a világ, ehhez nem fér kétség - a Kárpát-medence új géniuszát senki sem akarja megérteni, őrültnek mondják, diktátornak és még sok más előnytelen jelzővel illetik.

Nekünk, magyaroknak az a legrosszabb az egészben, hogy a Kedves Vezetővel és pártjával azonosítanak bennünket. A magyarokról ugyanis hovatovább nem Puskás, és az Aranycsapat, de még csak nem is a gulyás jut a világ eszébe, hanem a gazdaságpolitikának csúfolt, elbaltázott ötletroham, és a demokratikusnak hazudott médiatörvény.

Nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy Észak-Korea, Kuba, Fehéroroszország és Venezuela titokban már érdeklődik a nem szokványos magyar megoldások iránt.  Akkor még lenne némi remény: nem vagyunk egyedül az Univerzumban.