600 millió forintért fényezi magát a kormány, plakátokon rikácsolja bele a világba, hogy nem kér az illegális bevándorlókból, csökkentette a rezsit, emelte a minimálbért, óvodába küldte a gyerekeket. Minden magyarok legkiválóbb kormánya semmit sem hallgat el saját zsenialitásából, büszkén tudatja mindenkivel, hogy mennyi jót tett a magyar emberekkel. Működnek a reformok, ez az üzenete ennek az önfényező szemfényvesztésnek, mely, ha igaz lenne, nem lenne szükség rá. Akkor méregdrága plakátok nélkül is mindenki tudná, hogy neki mennyire jó.

Így viszont ezzel együtt sem tudja.

Hiába írják bele akárhány újságba, hogy nem fáj a fejem, ha valamiért hasogat, nem leszek tőle boldogabb.

Jobb helye is lenne a hatszázmilliónak

Ezzel együtt, úgy gondolom, talán nem haszontalan, ha én magam is tájékoztatom az olvasókat több évtizedes publicisztikai munkásságom sikereiről. Objektíven, természetesen, kellő távolságtartással, a rám jellemző ízléses, magamutogatástól mentes, visszafogott stílusban. Szólnék a kudarcokról, a kevésbé sikerült írásaimról is, de ilyenek, amint azt az olvasók nagyon jól tudják, nincsenek. Ha akarnék, sem tudnék rosszat írni, de nem is akarok. Miért is akarnék, amikor már előre tudom, hogy úgysem tudok?

Talán nem értik félre, de ha igen, én akkor is kimondom: nagyon-nagyon jól működöm. Ezt ne vegyék szerénytelenségnek, nem azért írtam, hanem, mert ez az igazság.

De lássuk a tényeket!

Az elmúlt évtizedek során 64 ezer jelzős szerkezetet használtam, többségüket helyesen. (Egyszer összekevertem a tárgyas ragozást egy átvonuló hidegfronttal, de nem vette észre senki.)

Volt 27 ezer múltidejű, ugyanennyi jelen-, valamint 67 ezer jövő idejű megfogalmazásom.

Ez az eredmény nemzetközi összehasonlításban is jó eredménynek mondható, hazai viszonylatban pedig, jobb szó híján, kimagasló. Van ugyan olyan hazai pályatársam, aki a jelzett időszakban még nálam is több ikes igét használt, ám ők a melléknevek képzésében sehol sincsenek velem szemben.

Ami a tartalmat illeti kedves Olvasó, úgy gondolom, jogos a büszkeség, nincs okom szégyenkezésre. Írásaim hetven százalékának a végén volt valamiféle csattanó, többnek ezek közül értelme is volt. (Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az európai publicisták 64 százaléka irigyel emiatt, 24 százalékuk megfojtana egy kanál vízben és csak a fennmaradó 10 százalék mondja azt, hogy pancser vagyok. Utóbbiakat visszamenőlegesen lehazaárulóztam.)

Mellékesen még számos más jó cselekedetemről is beszámolhatnék, de ezt egyfelől szerénységből nem teszem, másrészt pedig úgy gondolom, hogy nem tartozik a tárgyhoz, és sokan úgy érezhetnék, hogy csak egyéb problémáimról – például egyes, csak rám jellemző szóismétlések, értelemzavaró elütések - szeretném elterelni az olvasó nagybecsű figyelmét

Összességében megállapíthatom, s ezt a Nézőpont, valamint a Századvég négyfős, reprezentatív kutatásai is alátámasztják, hogy mind megfogalmazásban, mint a tartalom megjelenítésének tekintetében sikerült jelentősen előbbre lépnem. (Mindezt úgy, hogy mindig is előbbre voltam.)

Mindent összevetve, még egyszer gratulálok az olvasónak, amiért ezt elolvasta, felfogta és egyetértett vele. Kérek mindenkit, hogy legközelebb is engem olvasson. Ne X kollégát, mert ő hazudik, ne Y sajtómunkást, mert ő egy írástudatlan szélkakas, Z-ről pedig mindenki tudja,, hogy bár valamikor jól indult, valójában egy gumigerincű patkány.

Büszke vagyok Önre, tisztelt Olvasó, amiért tudja rólam, hogy milyen jó vagyok.

Vagy úgy hiszi.

Vagy nem úgy hiszi, hanem épp ellenkezőleg gondolja, csak nem akar elszomorítani, és, mert volt gyerekszobája, inkább nem mond semmit.

Hajráf Magyarország, hajráf magyarok!