Közel száz évvel ezelőtt, a múlt század húszas éveiben történt, hogy egy kis vidéki napilap, a Debreceni Népújság hathasábos szalagcímmel jelent meg: Utoljára figyelmeztetjük Angliát! – harsogta a fenyegető írás. Hogy mire figyelmeztették a szerencsétlen brit birodalmat az a mára a feledés jótékony homályába veszett, ám még ma is szörnyű érzés arra gondolni, hogy mit érezhettek szegény angolok. Talán éppen ebbe az újságcikkbe remegett bele a brit birodalom, de legalábbis valószínű, hogy kirázta őket a hideg, ha eszükbe jutott: valahol Magyarországon, egy számukra kimondhatatlan című újság szerkesztőségében ül egy ember, aki szigorúan néz maga elé és úgy döntött, hogy még egyszer, most már tényleg utoljára, megfenyegeti Angliát.

Mert ha nem, akkor majd meglátják, mi lesz!

Normális ember persze egyetért az ilyen magatartással, időnként nem árt figyelmeztetni az angolokat, az amerikaiakat és persze – nem utolsósorban - az oroszokat. A még nálunk is nagyobb hatalmak ugyanis kifejezetten jó néven veszik, ha egy náluk jóval kisebb ország valamelyik polgára, - mai kifejezéssel élve - „beszól” nekik. Még jól emlékszünk, miként tapsikoltak örömükben az amerikaiak, amikor az egykori rádiós elnök, Kondor Katalin brekegésnek nevezte a nagykövetasszonyuk szavait. De talán még ennél is jobban tudták értékelni, hogy az akkori miniszterelnök – ma az egyik ellenzékben lévő párt vezére – ahelyett, hogy a művelt világban bevett szokások szerint páros lábbal menesztette volna a rádiós nagyasszonyt, egyetlen szóval sem kommentálta a faragatlanságot.

Persze, miért is szólt volna, amikor a pártelnök úr maga is a beszólósok közé tartozik? Míg a már említett Debreceni Népújság a brit oroszlánnal húzott ujjat, a pártelnök úr most a nagy orosz medvével kekeckedik. Bátor és hazafias tett volt hergelni az oroszokat,  valódi civil kurázsi - hál’ istennek, már egy jó ideje nem a pártelnök úr kormányoz Magyarországon, de ami még ennél is nagyobb szerencse, ezt az oroszok is tudják.

Naná, hogy a gázról van szó, jelesül arról, hogy a magyarok melyik megoldást válasszák: az Európai Unió által évek múltán megépítendő, vagy az oroszok által már elkezdett gázvezetéket. Sajnos, a Putyin elnök dácsájában tárgyaló Gyurcsány Ferenc elkövette azt a hibát, hogy nem hülyézte le a vendéglátóját, nem küldte el melegebb éghajlatra, és nem kommunistázta le az országát. Pedig ha van benne nemzeti érzelem, simán megtehette volna, – legföljebb gabonából, almából és még számos, a magyar gazdák boldogulása szempontjából viszonylag szignifikáns termékből néhány millió tonnával kevesebbet vesz át az orosz piac.

Persze, tudjuk, az Európai Uniónál sem szerencsés kihúzni a gyufát. Csakhogy ebben az esetben a kérdést úgy kellene feltenni: melyik magyar miniszterelnök mondta azt néhány évvel ezelőtt, hogy az Unión kívül is van élet? Ha szabad a gazda, akkor megmondjuk: Orbán Viktornak hívták ezt az embert, aki most azokkal szemben védi Európát, akik annak idején őt óvták attól, hogy kivezesse az országot a demokratikus államok világából.

Orbán, az Ordító Egér, olyan, mint Nagy Feró volt huszonöt évvel ezelőtt. Odamegyek, és akkora pofont kapok! – ironizált a Nemzet Csótánya, a Beatrice zenekar frontembere.

Az egészben csak az a tragikus, hogy az Ordító Egér mindezt nem viccből, hanem komolyan gondolja. Ősszel 72 órát adott a kormánynak, hogy eltakarodjon, még egy vekkert is vitt magával mindenhová. A nép el is nevezte Vekker Viktornak, ám ezt leszámítva más nem nagyon történt, a kormánynak, ki tudja miért, nem volt érkezése eltakarodni. Éppen ellenkezőleg: azt tette, amit más is tett volna a helyében - fogta magát és maradt ott, ahol van. Vagyis a helyén.

Doktor Vekker az önkormányzati választások után is távozásra szólította fel a kormányt, ám az akkor sem hallgatott a jó szóra. És a lakosság sem fogadta meg március 15-én Doktor Vekker tanácsait, pedig emberünk - Bibóra hivatkozva – arra szólította fel a népet, hogy kergesse el a hazug kormányt. Ám a nép úgy látszik, nem olvassa Bibó műveit, de az is lehet, hogy egyszerűen csak utál kergetőzni.

Az Ordító Egér tehát egyelőre hiába hisztizik és kiabál, úgy tűnik, hogy az ápolók nem kívánnak a kedvére tenni. Míg a törpe ordibál, mert az óriás vállán áll – idézet az LGT-től  - az élet megy tovább. Egyébként meg, ha netán az oroszok mégis megharagudnának, akkor sem lenne baj: a sámánok már lefoglalták a magyar nép számára a makói gázmezőt, jut belőle minden magyarnak. Főleg, ha nem adunk belőle senki idegennek. El a kezekkel a mi gázunktól, magyar embernek magyar gáz jár! Igaz, kitermelésről egyelőre nincs szó, de nem is kell, jó helyen van az a gázmező, hatszáz méter mélyen a föld alatt, abcúg multik, ruszkik haza, jenki go home, vigyétek innen a pénzeteket!

És Európa is jobban teszi, ha befogja a száját, az amerikaiakról nem is beszélve. Tudják, odamegyek, és akkora pofont kapok… Illetve hát csak mennék, de sajnos mostanában nem hívnak. Régi szép idők, amikor az azóta többszörösen leliberálisozott Soros úr ösztöndíjával még a tengerentúlon tanulhattunk. És még ma is összefut a szánkban a nyál, ha eszünkbe jut, hogy a bostoni egyetem meghívására, magánrepülőgépen, 32 millió forintért utazhattunk.

Szóval, el vagyunk mi az oroszok nélkül is. Semmi bajunk velük, csak vigyék el a Szabadság térről azt az emlékművet, ahol azok a katonáik nyugszanak, akik a fasiszta csapatokat elűzték a magyar fővárosból. Kapnak 72 órát – annak idején úgyis elvittek tőlünk egy csomót. Ha ennyi idő alatt nem telik el három nap, akkor olyat teszünk, amit még magunk sem tudunk. De ha minden kötél szakad, akkor sincs baj, mi magyarok számtalanszor megmutattuk már a világnak, hogy tehetséges nép vagyunk. Olyannyira, hogy ha muszáj, akkor a környezetet kímélő, eldobható, másfél literes kumiszos palackokban, lóháton visszafelé nyilazva hozzuk majd a gázt.

Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság - www.nepszava.com - számára írt cikk