Miért írunk közéletit? - Diurnus cikkének továbbgondolása Dadagaladriel kérdése nyomán
A Dadagaladriel néven publikáló kiváló szerzőtárs a Nolblogon azt a kérdést tette föl az ottani közösségnek, miért van az, hogy többen is...
A Dadagaladriel néven publikáló kiváló szerzőtárs a Nolblogon azt a kérdést tette föl az ottani közösségnek, miért van az, hogy többen is a közéletről írnak? Nem unják-e azok, akik ezt csinálják?
A felvetésre a még Dadagaladriennél is kiválóbb Diurnus (Bodor Pál) válaszolt a Klubhálón és a Nolblogon. Személy szerint nem lettem megszólítva, de „szakmailag” mégis, hiszen én is közéleti cikkeket publikálok a Klubhálón, mely cikkeimet aztán, mások okulására, felteszem a Nolblogra is.
Dadagaladrielt személyesen nem ismerem, csak időnként beleolvasok abba, amit ír, és ilyenkor általában elképedek, hogy mennyire jól tud fogalmazni. És nem csupán elképedek, de remélem is egyben, hogy nem unalmas a számára, amiért soha nem ír a közéletről, a bennünket körülvevő világ állapotáról.
Kedves Dada! Nem vagyunk egyformák. Szerencsére. Képzeld el, milyen lenne, ha Te olyan lennél, mint én, vagy fordítva. Esetleg mindkettő.
Vagyis mindenki ugyanarról írna, vagy ugyanarról nem írna.
Egyébként, igazad van, a politikáról írni unalmas. Én sem szeretem mindig, de vannak helyzetek, amikor úgy gondolom, nem lehet a politikáról nem írni.
Itt élünk ebben az országban, s bár nyilván vannak jobb helyek is a világon, azt gondolom, hogy a legtöbben a továbbiakban is itt szeretnénk maradni.
Nem mindenki, tudom, de sokan. Mert itt születtünk, ezt a nyelvet beszéljük a legjobban, és más nyelvet soha nem tudnánk ennyire jól megtanulni. És mert ismerjük az itteni utcákat, s mert csak mi tudjuk, hogy „mit jelenthet egy nyári alkonyon, a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom).
A gyerekeim és a gyerekeim nemzedéke – húsz év körüliek – már nem ebben az országban képzelik el a felnőtt életüket. Pedig szeretnek magyarok lenni, és szeretnének büszkék lenni erre, de nem mindig hagyják őket. Vannak, akik magyarabbnak érzik magukat náluk, és ezt időnként ki is nyilvánítják. Az utóbbi időkben a megszokottnál – lehet az ilyet megszokni? – is gyakrabban és a szükségesnél (?) is otrombább módon.
A gyerekeim és a gyerekeim nemzedéke, úgy látják, hogy nem tudnak ezen változtatni. Ezért akarnak, amint lehet, elmenni ebből az országból. Ezért tanulnak, nyelveket, gyűjtik az ismereteket, szerzik a diplomákat.
Nem örülök ennek, de nem próbálom lebeszélni őket. Az ő életük, s életből mindenkinek csak egy van. Azt az egyet kell jól beosztani. Senkit nem lehet elítélni azért, mert az egyetlen egy életét igyekszik a lehető legoptimálisabban – értsd: kellemesen – eltölteni.
Az, hogy máshol jobb lesz-e, nem lehet előre tudni. Én azt szeretném, ha máshol nem lenne jobb. Vagyis azt, ha itt nem lenne rosszabb.
Ezért írok. Mert azt gondolom, hogy mindenkinek a maga helyén kell tenni azért, hogy itt, ahol élünk, jobb legyen. Hogy ne az legyen, amiről Cseh Tamás is énekelt, először vagy harminc évvel ezelőtt: „Hányan is elmentek, / s nem épp a jöttmentek, / hányan a fenébe elrohantak, / s nem épp a rohadtak.”
Tudom, ő ezt nem a mostani viszonyokról énekelte, de a dal ma is érvényes.
Én sem mindig ilyeneket írtam, mint mostanában. Tinédzser koromban költőnek készültem, számos verset írtam, tizennyolc éves koromban kitaláltam, hogy megírom az öregkori verseimet. Hogyha már öreg leszek, ne kelljen verset írnom. Mert az fárasztó, gondoltam akkor. Lett is több tucat öregkori versem, sok közülük ma is meg van. Akkor még azt hitem, hogy szemüveges bölcsész leszek, vagy legalábbis szociológus, de – most Dusántól idézek – „lehettem volna valaki más, / de más az valaki más lett.”
Humorral kezdtem foglalkozni, és azt hittem, életem végéig ezt fogom csinálni. És valóban ezt csinálom mind a mai napig – nem én tehetek arról, ha időnként komolynak látszik az, amit írok.
Nem pártokról, vagy pártok ellen írok. Ha néha úgy tűnik, sajnálom, nyilván nem eléggé ügyesen fejezem ki magam. Ez ugyanis csak a látszat. Nagy szavak következnek, előre is elnézést mindenkitől - akinek vannak ide érvényes, kisebb szavai, adja ide, hadd használjam őket.
Szóval, kedves Dada, szándékaim szerint az emberi butaságról és az aljasságról szoktam írni. Legyen bármilyen ruhában, színben, pártjelmezben, klubzászló alatt. Az álságosságról, és az undorító kirekesztésről. A kivagyiságnak álcázott olcsóságról, az egyre mélyülő erkölcsi fartőről (sic!).
A bunkóságról, az ostobaságról. Sorolhatnám.
Azért ezekről írok, mert szeretném, ha nem ezekről kellene írnom. Ha visszamehetnék „alanyi költőnek”, és tovább bővíthetném lírai munkásságomat.
Örülök, hogy te másmilyen dolgokról írsz, mint én. Jó is, hogy nem vagyunk egyformák. Rossz lenne, ha ugyanolyanok lennénk.
És nem utolsó sorban, végtelenül unalmas.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
