Ha a Gera Zoli nem sérül meg a mérkőzés előtt, és tud játszani az északírek ellen.

Ha nem húzódik meg a Lipták Zoli lába, amikor még egy nullra vezettünk.

Akkor bármi megtörténhetett volna. Még az sem kizárt, hogy győzünk a világranglista 95. helyén tanyázó északírek ellen. Akik még sohasem nyertek ellenünk.

Csak most, Pintér Attila szövetségi kapitány első tétmeccsén történt meg ez a szégyen.

Szeretem a szotyit.

Lehet az is, hogy nem győzünk, de legalább döntetlenre hozzuk a meccset.

Az is jó lett volna, lehetett volna mondani, hogy jó irányba haladunk, csak még nagyon az út kezdetén vagyunk. És, hogy erre már lehet építeni.

Ha mást nem, stadiont mindenképpen. Minél több a stadion egy országban, annál jobb a foci.

Vagy nem.

Amikor Egervári Sándor lett a kapitány, az volt a szöveg, hogy ez egy szerethető csapat. Hogy az azt megelőző miért nem volt szerethető, nem részletezték. (Sejteni azért lehetett…) Pedig, akik az Egervári előtti érában futballoztak, szintén a mi fiaink voltak. Ugyanolyan nemzeti színű mezben futottak ki a pályára, ugyanazt a magyar himnuszt énekelték a meccs előtt, mint a mostaniak.

Ugyanúgy magyarok voltak, igaz, ezek szerint legalábbis, nem annyira szerethetők.

Vagyis, nem igazán magyarok.

Aztán Egervárit lapátra tették, mert a szerethető csapat a hollandok ellen belefutott egy nem szerethető 8-1-es történelmi zakóba.

Új műsor jött, és az új műsorhoz új férfi kellett.

Csányi Sándor MLSZ elnök megtalálta Pintér Attilát. Aki nem szerethető, hanem küzdő csapatot ígért a magyaroknak.

Most, az északírek ellen épp ezt hiányolta a fiúk játékából, a küzdést. Mi szurkolók, beértük volna egy eredményesen és okosan játszó csapattal is.

Gyors passzok, pazar elfutások, jó beadások, pontos befejezések.

És még sok minden, de leginkább a gyors gondolkodás.

Egervári a világbajnokság után nem sokkal azt mondta, hogy a magyar válogatott tovább jutott volna a csoportkörből.

Nem tudni, milyen meccseket látott. Ami meccset mi láttunk, ott másképp játszották a futballt, mint ahogyan azt mifelénk szokás. Ha kijutottunk volna a világbajnokságra – de hát miért is jutottunk volna ki -, csak néztünk volna, mint hülyegyerek a moziban.

Hogy ezek itt mit művelnek. Még meg sem kapták a labdát, már tudják, is, hogy mit kellene tenni vele.

Valamikor, sok-sok évtizeddel ezelőtt, a magyar edzők bejárták a világot. Nem turistaként, hanem megbecsült munkavállalóként utaztak a távoli kontinensekre. Tanítóként, ha úgy tetszik. Afrika, Ázsia lakosságát mások mellett honfitársaink okították a futball tudományára.

Most jó lenne, ha egy afrikai, vagy egy ázsiai edző elmesélné idehaza, hogy mi is az a labdarúgás. De talán még ennél is jobb lenne, ha európai volna az illető. Nem a jelszavak szintjén európai, hanem a valóságban is az. Összehívná a focizni hajlandó fiatalokat - nem ezeket a mostaniakat, mert ők már soha nem tanulják meg, amit gyerekként kellett volna elsajátítaniuk.

Egészen fiatal focistákat toboroznának a külföldről szerződtetett edzők, és megtanítanák nekik a labdarúgás alapjait. Ott kezdenék, hogy nézzétek fiúk, ez itt a labda. Az ott a kapu, amott a szögletzászló, az pedig a tizenhatos vonal.

Ha már mindenki felfogta, és látszik rajta, hogy nem csupán megszokásból bólogat, lehet haladni a tananyagban.

Nem reménytelen a dolog: a stadionok már megvannak, most már csak az alapokat kell lerakni. Akár már tíz-tizenöt év múlva, jöhetnének az első eredmények.

Addig meg marad az, ami most van: a múltba nézés, a régi dicsőségünk állandó fölemlegetése.

És a persze a sopánkodás.

Hogy mi lett volna, ha a Gera Zoli nem sérül meg.

Ha a Lipták Zoli végig tudja játszani a meccset.

Ha a nagypapámnak áramszedője lett volna. (Ja erre van válasz: akkor ő lett volna a trolibusz.)