Mi, büszke magyarok
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Költőhöz fohászkodom, talán még nem késő. Gondban van a haza, mint egy minapi felmérésből...
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Költőhöz fohászkodom, talán még nem késő. Gondban van a haza, mint egy minapi felmérésből is kiderült, már a büszkeségünk sem a régi.
Baljós redők sorakoznak a homlokomon: három éve még tízből négy magyar volt nagyon büszke arra, hogy magyarnak mondhatja magát, ma meg már csak három. Keresem az okokat, magamba révedek, előbb itt belül vizslatom a baj eredőjét, ki tudja, talán bennem van a hiba. (Íme hát, megleltem hibámat…)
Szerencsére nem, rajtam nem múlik semmi, másokra mutogatok tehát: miattatok van minden, ti vagytok az okai, hogy már büszkének lenni sem hagynak bennünket. Már ezt is elveszik tőlünk, ráadásul a jégtáblák is olvadnak, és tegnap, a második német gól idején nemzetközi adáshiba volt a tévében.
De azért még van remény: tízből kilencen például még ma is büszkék vagyunk a magyar konyhára. Ami azért nagyon is jogos, még akkor is, ha más nemzetek konyhái legalább olyan világhíresek, mint a miénk. Persze, a magyar konyhának akkor sincs párja, ha pizzával hízlaljuk a derekunkat övező úszógumit, és nyolc kincs mártással szúrjuk ki a szemünk. Egyedül vagyunk Európában, a kontinens közepén magányos Mount Everestként meredez a magyar, talán csak a finn-ugorok tudnak lépést tartani velünk, rokonságból kifolyólag. (Igaz, az ő konyhájukról semmit sem hallani, gondolom, halat esznek, amit jobb híján és megszokásból a tenger gyümölcseinek neveznek.)
És büszkék vagyunk a magyar lányokra, de ez mínimum kézenfekvő: a magyar lányok ugyanis köztudottan nagyon szépek. Igaz, a lengyelek is szépek, meg a brazilok és a norvégok is, egyszer a Vörös tenger partján két ott nyaraló norvég ápolónő szedte ki a talpamba fúródott tüskéket – nem a levegőbe beszélek, nekem elhihetitek. (Máskülönben meg úgy voltam az impozáns norvég ápolónőkkel, mint parasztbácsi az állatkerti zsiráffal: szép, szép, bámult elkerekedett szemekkel a látványra, de azért otthonra nem kéne).
Meg aztán hiába is a gazella-termet, a magyar lányoknak a nyomába sem jöhetnek. A magyar nők szépség tekintetében ugyanis mindenki mást kenterbe vernek. Ezt onnan lehet tudni, hogy amikor hazánkba látogat valamilyen világsztár, és egy élelmes riporter a mellének szegezi az obligátot, miszerint mi a véleménye a magyar nőkről, a kérdezett az esetek nagy többségében huncutul kacsint a tekintetével, majd szabad magyar fordításban a következőket válaszolja: a magyar lányok a legszebbek a világon. Most sajnos nincs sok időm, teszi hozzá, de amint tehetem, visszajövök, hogy még alaposabban élvezhessem a magyar lányok közelségét.
Persze, soha nem jön vissza – aznap délután már Prágában löki ugyanezt a szöveget, másnap reggel pedig Bukarestben – de ezt már mi, gyarló magyarok nem tudjuk ellenőrizni. Nem is nagyon akarjuk, új sztárok jönnek, akik új kérdésekrre válaszolnak, yes, a magyar konyhának nincs párja, you know, a magyar nők vanderfullok.
Ezért persze kár volt idejönni, tudjuk ezt az ideiglenesen hazánkban állomásozó mosolygós félnótások nélkül is: a magyar ember ugyanis többnyire magyar ételt eszik, és párjául is majdnem mindig magyar nőt választ.
Összességében tehát nincs okunk szégyenkezni a nemzeti büszkeségünk miatt, bár azért ne bízzuk el magunkat: arra gondoltam, hogy felsorolom, kikre lehetünk büszkék mi magyarok, kik azok, aki jó hírünket keltik a nagyvilágban. Meg lenne egy másik egy lista azokról is, akik miatt időnként lehajtott fejjel kell közlekednünk a nemzetek nagy és széles országútján.
De, mint tudjuk, minden relatív. Úgyhogy nem is skatulyáznék be senkit, tudom én hogy van ez: ami nekem Kodály, Bartók és Polgár Judit, az neked ifj., Hegedűs, Budaházy, Toroczkai.
Büszke vagyok arra, hogy nem vagyunk egyformák.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
