Gerendás Péter búcsúlevélben közölte, hogy elmegy innen. Itt hagyja az országot, a szülőföldjét, az otthonát, itt hagyja a hazát.

Itt hagy bennünket.

Mert azt látja, érzi, tapasztalja, hogy feltűnt a ház falán a jel.

Már nem elég visszatartó erő, hogy itt született. Hogy itt nőtt fel, itt lettek gyerekei, és ha néha lábához térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudja.

Már kevés a maradáshoz, hogy a magyar az anyanyelve. Hogy magyarul álmodik, és magyar költők sorai jutnak a leggyakrabban az eszébe.

Visszatartó erő lehetne mindez, de már nem az.

Megint kevesebben leszünk - egy kiváló zenész, egy nagyszerű barát hiányzik majd e hazából. Kevesebbek leszünk egy virtuóz gitárossal, aki soha senkivel nem pörölt, soha senkinek nem akart semmi rosszat. (Neki annál többen.)

Hányan is elmentek, s nem épp a jöttmentek, /hányan a fenébe elrohantak, /s nem épp a rohadtak.

Cseh Tamás énekelte ezt, jó harminc évvel ezelőtt. Persze, hogy mások voltak a viszonyok, de a lényeg mindig ugyanaz. Még élnek sokan, akik nem a dalból, hanem a történelemből tudják, hogy mindig ugyanúgy kezdődik el.

Gerendás megy a nála névtelenebbek után. Akik amúgy számosan vannak, és már régóta máshol élnek. Megy azok után, akik más országban keresik az életet, a boldogulást.

Nem másik hazát keresnek, mert haza csak egy van.

Mi többiek, még maradunk. Megszokásból, megalkuvásból. Vagy, ahogy viccesen mondani szoktuk: kalandvágyból.

Gerendás Péter szereti ezt a hazát, de úgy tűnik, hogy a haza nem szereti őt eléggé.

Én még maradok.

Tisztelettel.