A mi köztársasági elnökünk magához kérette a rendészeti minisztert, és az országos főkapitányt. Nem sokkal a találkozó után az államfő hivatala közleményben tudatta az ország polgáraival: „Sólyom László valamennyi tárgyalópartnerének jelezte: fontosnak tartja, hogy a cigányok elleni támadások esetén a közvélemény minél hamarabb megismerhesse a bűncselekmények indítékait”. A közlemény azt sem hallgatja el a széles nyilvánosság elől, hogy „az államfő meg van döbbenve és fel van háborodva”.

Mi, többi állampolgárok, akik nem vagyunk köztársasági elnökök, nem vagyunk megdöbbenve. Szomorúak vagyunk, rosszkedvűek, talán még rezignáltak is valamennyire – úgy érezzük, hogy nem ezért “harcoltunk” annak idején. Értjük persze az elnök úr megdöbbenését, valamelyest együtt is érzünk vele – rossz lehet az, amikor az ember odáig jut, hogy meg van döbbenve és fel van háborodva. Merthogy ilyenkor többnyire valami olyannal szembesül, amiről korábban nem tudott. Vagy tudott, de nem akart tudomást venni róla.

Nem gondolnánk, hogy a mi köztársasági elnökünk idáig ne tudta volna, hogy mi történik az országban. Jószerivel az ablaka alatt avatták fel a Magyar Gárdát - igaz, Sólyom László az ominózus időpontban nyilván nem tartózkodott odahaza, különben biztosan kihajolt volna az ablakon, hogy csendre, valamint józanságra szólítja fel a téren gyülekező maskarába bújtatott hadakat. Ha bennünket, állampolgárokat korábban megkérdezett volna a mi köztársasági elnökünk, vagy legalább odafigyelt volna a véleményünkre, akkor most nem kellett volna megdöbbennie. Nem mintha túlértékelnénk a magunk fontosságát, távolról sem gondoljuk, hogy a mi véleményünk megismerése és figyelembe véltele nélkül megállna forgásában a Föld. A bazsarózsák, tudjuk, tőlünk függetlenül is szépen nyílnak, a világgazdasági válság hatására összehívott nemzeti csúcs idején meglátogatott mangalica telep pedig a mi megkérdezésünk nélkül is rendesen gyarapodik.

Talán nem kellett volna több alkalommal is keresztbe feküdni egy tisztességes gyűlöletbeszéd törvény megalkotásának, és ezzel azt sugallni, hogy a szólás szabadsága előrébb való az emberi méltóságnál. A mi köztársasági elnökünk felháborodásából és megdöbbenéséből látszik, hogy ma már ő is látja, amit sokan mások már régóta tudnak: hogy ami eddig történt a Sándor Palotában, az bátorítás volt azok számára, akik miatt a mi köztársasági elnökünk most meg van döbbenve, és fel van háborodva. A mi köztársasági elnökünk most fontosnak tartja, hogy a “a közvélemény minél hamarabb megismerhesse a bűncselekmények indítékait”.

Jelzem tisztelettel, úgyis, mint a közvélemény egyik tagja: mi már régóta ismerjük ezeneket az indítékokat. Meggyőződésünk ugyanis, hogy ugyanazok az aljas és ordas eszmék vezetik a Molotov-koktélokat dobáló gyilkosok és felbújtóik kezét, akik jó hatvan évvel ezelőtt már lángba borították a világot. Akkor több mint félmillió magyar állampolgár halt meg. Nem tűzharcban estek el ezek a honfitársaink, hanem különböző megsemmísítő táborokban lelték halálukat. Voltak persze polgártársak, akik segítették az üldözötteket, de szép számmal akadtak olyanok is, akik buzgón segédkeztek abban, hogy minél gyorsabban és passzentosan csukódjanak a vagonok ajtajai. És sokan voltak olyanok is, akik csak közönyösen személtélték az eseményeket.

Talán mert úgy gondolták, hogy ez nem az ő történetük. Pedig, tisztelt megdöbbent és felháborodott köztársasági elnök úr, nemcsak a történelmünk, de a történeteink is közösek. És hiába mondja bárki, hogy most nem olyan időket élünk. Valóban nem olyan időket élünk – de hát akkor sem olyan időket éltek! Ne tessék felháborodni, és főként, ne tessék megdöbbenni! Ez ma már kevés. Tessék gyakrabban kikandikálni a bazsarózsák közül. A 24. órában vagyunk ugyanis, de félő, hogy már azon is túl. A tét hatalmas, tessék végre tisztességesen megszólalni! Mert különben jönnek a bakancsos hülyék, és akkor majd meg tetszik látni, milyen csúnyán mutat, ha összebarmolják a védett és szépen gondozott bazsarózsákat!

A Klubháló -www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata