Másnap
Mostantól már semmi sem olyan, mint amilyen régen volt. A károk valószínűleg megtérülnek, és a felgyújtott autóik helyett is újakat vásárolnak...
Mostantól már semmi sem olyan, mint amilyen régen volt. A károk valószínűleg megtérülnek, és a felgyújtott autóik helyett is újakat vásárolnak a vétlen tulajdonosok. Összeforrnak a törött csontok, és begyógyulnak a sebek. De ott belül, ahova a legkorszerűbb műszerekkel sem lehet belátni, ott most végérvényesen elromlott valami.
Megfigyeltem, hogy másképp megyünk az utcán. Nem nézünk a másik szemébe, vagy ha igen, azt vizslatjuk, milyen ruha van rajta és hova megy? Hol száll majd le a villamosról, merre indul: arra, ahol a gyűlések vannak, vagy csak úgy, valamerre, másfele. Félelem, döbbenet és tanácstalanság korábban sohasem érzett elegye költözött lelkünkbe. Idáig azt hittük, hogy ilyet csak a televíziók híradóiban, messzi országokból érkezett felvételeken lehet látni. Hogy ez velünk nem történhet meg.
Egy ismerősöm mesélte, hogy két nappal a kedd éjszakai események után metróval utazott hazafelé a munkahelyéről. Csúcsidő volt, más napokon ilyentájt épp hogy fel lehetett férkőzni a zsúfolt kocsira. Most mindössze hárman utaztak. És ami talán a legszörnyűbb, mondja ismerősöm, ha „békeidőben” történik ilyen, az ember észre sem veszi. Vagy ha igen, örül, hogy ilyen kevesen vannak és lehet válogatni az ülőhelyek között.
Valami megváltozott. A szállodák már kezdik érzékelni a bizonytalanságot, sok ezer vendégéjszakát mondtak le a külföldi turisták. Merthogy az egész világ arról beszélt, ami mostanában nálunk történik. Utoljára éppen ötven évvel ezelőtt szerepeltünk ennyit a nagy világlapok hasábjain. Megnőtt a nézettségünk, hála a korszerű technikának, az utóbbi napokban a televíziók is megrázó képeket mutattak a magyar fővárosról. Igaz, mi nem ilyen lovat akartunk. És, főként, nem ilyen áron. Mert az utazásukat lemondó turistákat még részben sem pótolják a nagy számban hazánkba érkező külföldi tudósítók. Meg az a néhány katasztrófa turista, akiknek a létezésével először néhány évvel ezelőtt, a cunami sújtotta területeken szembesülhetett a magyar újságolvasó és tévénéző. Most nálunk is feltűnnek: üszkös épületeket, bevert kirakatokat, felborult autókat, és felhevült, egymásnak feszülő embereket fényképeznek.
És, bármennyire is furcsa fogalmazás, virágzik a forradalom-biznisz. A Kossuth téren 300 forintba került egy fél liter ásványvíz. Szép dolog az eszme, magyarázta az egyik árus, de élni is kell valamiből. (Mondhatta volna szebben kis lovag! Ezt Brecht annak idején így fogalmazta meg a Koldusopera című remekművében: előbb a has jön, azután a morál). Nem járnak a hányatott sorsú Combino villamosok sem. Olyanok, mint a Karinthy Frigyes által annak idején „feltalált” nem-repülőgép. Aminek, szemben a többi repülővel, megvolt az az előnye, hogy nemcsak akkor nem repült, ha jó volt, hanem akkor sem, ha elromlott. Nos, a Combinók, mostanra, túl vannak már a kezdeti gyermekbetegségeken: működőképesek, járhatnának a számukra kijelölt pályákon, ám gazdáik a BKV vezetői féltik őket a népharagtól. Mintha bármiről is ők tehetnének! (Igaz, a Tőzsdepalota is ártatlan volt, mégis ő húzta a rövidebbet).
Valami, ha nem is végérvényesen, de egy jó időre megváltozott. Minden más lett, és úgy tűnik, sok időnek el kell telnie addig, amíg megint minden olyan lesz, mint amilyen volt. Vagy legalább olyan, mint amilyennek látni szeretnénk.
A Metro újságban - www.metro.hu - megjelent cikk írott változata
