Már megint megvédték hazámat, a földet, hol nevemet, hibátlanul írja le az újság, ha közli még a cikkemet. Alig ismerek rá, mintha nem ő lenne, pedig leltár szerint minden megvan benne. Állnak még a házak, helyén van a kis bolt, s mégis másnak látszik, nem az, ami rég volt. Halászbástya, körút, látszólag, mint régen, s a kupolás ház is, ott a Kossuth téren.

A Duna is zavart, nem pedig zavaros, és dinnyehéj helyett, múlt úszik, haragos. A rakodópartnak nincs már alsó köve, fázós, hideg cipőm: rég kihűlt a helye. Nagy Nemzeti Trafik, szomorú és üres, milliók munkáján régóta más keres.

Megvan a Dunántúl, Hortobágy is helyén, víz van a folyókban, hó a hegy tetején. Megleltem a hazám, félősen reszketett, házfal mögé bújva, míg múlik a rettenet. Török, tatár, német, Horthy, ruszki, Orbán, hány hazug hódítót toltak le a torkán.

Csak nézem a hazám, mi is történt vele, alig illeszthető össze a két fele.