Ezt a cikket 2006. október 5-én írtam, az azóta megszűnt Budapesti Lapban jelent meg. Ha valaki most, 2011 végén úgy gondolja, hogy amit akkor leírtam, az ma is tanulságos, akkor nem benne, hanem bennem van a hiba.

A férfi, aki a jó nevű, szebb napokat is látott kávéházban ült, alacsony volt. Újabban köpcös is egy kicsit, de látszott rajta, hogy valamikor aktívan sportolt. Futballista lehetett, vagy legalábbis, az szeretett volna lenni. Az biztos, hogy küzdő típus, akinek lételeme a harc. Az az ő igazi terepe, a csatatér: az utolsó csepp vérig, bármi áron. Ha körülötte béke, és nyugalom van, az őt kihozza a sodrából, ideges lesz, ingerült, a környezetével türelmetlen.

És amikor türelmetlen, akkor mindenkinek annak kell lennie. Némi feszültség látszott az arcán. Befalt már mindent, amit ebben a kávézóban enni lehetett: kis minyonokat, elegáns tortaszeleteket, pitéket, krémeseket, édes és sós süteményeket.

Sokat evett, de nem eleget. Már miniszterelnökként is dolgozott, talán ez volt számára a legfinomabb falat: ez volt az, amivel soha nem tudna betelni...

Hátradőlt a székén, látszólag pihent. Néhány méterre tőle a pincérek halkan dolgoztak. A számlát kéne kérni, futott át a férfi agyán a gondolat, de valahogy egyik alkalmazottal sem sikerült a szemkontaktus. Persze, szólhatnék is valamelyiküknek, de nem sietek. Időm van, várok még valamennyit.

Jó volt így ülni. Odakint bágyadtan sütött az őszi nap, az ablakon át behallatszottak a távoli téren szónoklók beszédei. Monnyon le! - ezt követelte mindegyik.

A férfi elmosolyodott: forradalmárnak képzelik magukat. Pedig ebben az országban csak egyetlen forradalmár van: szerénységem.

Gyerekkora jutott az eszébe. Nehéz gyerekkora volt, bár most gyakran visszasírja. Az apja művezető volt a bányában és párttitkár. Egy könyv szerint időnként eltángálta a fiát, de ezt nem lehetett bizonyítani. Ma már nem tángál el senkit, legutóbb, vagy hat évvel ezelőtt egy fotóriporter gépét törte össze, amiért az a bányáját akarta fényképezni. Merthogy ma már nem párttitkára a bányának a papa, hanem a tulajdonosa.

- Pincér, kérném a számlát – mondta a bányatulajdonos fia, egyben a tokaji szőlőtermelő férje.

A pincér felkapta a fejét - az egyik asztalon éppen egy újra cserélte a francia hagymalevessel leöntött Árpádsávos terítőt.

- Egy kicsit várni kell uram – mondta a pincér. – Hosszú lesz a lista. Sokat tetszett fogyasztani.

- Tényleg sokat fogyasztottam, gondolta a férfi. Sokat, de nem eleget.

Kezdődött a székházzal. Amikor eladták az államtól ingyenesen kapott egykori Tisztikaszinót. Az lehetett az előétel. Nagy balhé volt belőle, többen ott is hagyták emiatt a pártot.

Én még sohasem hazudtam, jutott eszébe a mostanában gyakran idézett mondata. Megint elmosolyodott. Mindig mosolygott, ha tudta, hogy nem mond igazat. És nemcsak mosolygott zavarában, hanem egy papírra vonalakat húzott. Lehet, hogy rajzolt, írt, vagy összevissza firkált. Még senki sem látta, hogy zavarában milyen ábrákat vet a papírra. Pedig biztosan tanulságos lenne. Pszichiáterek, valamint a lélek egyéb ismerői vaskos és értékes tanulmányokat tudnának összeállítani az ő ideges firkálásaiból.

Jött a pincér, még a számla nélkül.

- Bocsánat uram – mentegetőzött. - Egy kicsit várni kell, hosszabb lett a fogyasztás, mint amire számítottunk.

A férfi megértően biccentett a fejével. Tényleg sokat fogyasztott. Ott volt például a megfigyelési ügy. Amikor, frissen megválasztott miniszterelnökként azt mondta a Parlamentben, hogy az előző kormány közpénzen, titkosszolgálati eszközökkel megfigyelte őt és párttársait. Amiből persze egyetlen szó sem volt igaz. Bíróság is kimondta, hogy hazudott. De arra jó volt, vagy legalábbis annak látszott, hogy elterelje a figyelmet a Fidesz-közeli fantomcégek eladásáról.

Kinézett az ablakon. Lassan, ráérősen céltalanul hulltak alá a levelek. Valahol, távol az Országház körvonalai látszottak. Szép ez az épület, kár, hogy sohasem tudta megszeretni. Nem is nagyon járt be, ha csak tehette, inkább máshol időzött.

Megint eszébe jutott egy mondat. Mennyi jó mondata volt az elmúlt 16 évben! Itt van például egy valódi csemege: a Parlament ellenzék nélkül is működik. Ezt is ő mondta, még akkor, amikor ő volta miniszterelnök.

Most nem ő az. Egy valamikori KISZ-es figura ül a helyén, aki áprilisban őt a porig alázta egy tévévitán. Ösztönösen megrándult a szája, a kezében lévő ceruzával idegesen rajzolni kezdett az asztalterítőre. Senki sem tudja, mit rajzolt. Kicsi tankot? Akasztófát?  Sárazsadányi szőlőket? Állítólag már az óvodában is Vezénylő Tábornoknak hívták a társai. Ha belépett az ebédlőbe, a többiek felállva üdvözölték. Az óvó néniknek meg úgy köszönt reggel: oszt jó napot!

Ha ma lennék kisfiú, legföljebb agronómus lehetnék, vagy traktoros. Ezen eltűnődött egy kicsit, különösen a traktorosság tűnt tetszetősnek. Traktorral a Kossuth térre! – majdnem akkora élmény, mint amikor Bostonban, az állami pénzen, 32 millió forintért bérelt különrepülőn átvette azt az egyetemi kitüntetést.

Na, végre itt van az a tetű pincér. Mi tartott ilyen sokáig? Te jó ég, ez nem számla, ez egy vaskos füzet. Sőt, nem is füzet az, hanem könyv.

- Itt van uram a számla!- tette le elé a pincér. – Nem kell azonnal fizetni. Van rá 72 órája.

Diszkréten hátrébb lépett, a szomszédos asztalt kezdte törölgetni. Megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Nem akart zavarni, tudta, van elég baja a vendégnek nélküle is.

A középkorú férfi olvasni kezdte a hosszú listát. Először csak kisebb tételek jöttek. Hosszú Bájtok Éjszakája, Torgyán, Szabadi, Pepó doktor, Országjáró, Ezüsthajó. Tovább vizsgálta a tételeket, semmi különös.

A szerver feltörésénél megállt. Mintha csak tegnap lett volna, merengett néhány másodpercig. A Magyar Vizslára is emlékezett, meg hogy egy ideig több mint 100 millióval tartoztak a Magyar Postának.

Hopp, van itt valami! Mi ez az 1 milliárd forintos tétel? Rendőrség, 2006, szeptember. Na, ez már érdekes, nézzük csak! 460 millió forint a rendőrök túlóra pénze, a többi a felszerelés, vízágyú, könnygáz, kordonok. És az új, ütésálló pajzsok, sípcsontvédők, hogy a kővel dobálózó, autókat felgyújtó lánglelkű szabadságharcosok ne tudjanak kárt tenni a közrend védelmére odavezényelt egyenruhásokban.

Megint összevonta a szemöldökét. Nem is tudtam, hogy ilyen sokba kerül a könnygáz, gondolta. Ismerek valakit, az olcsóbban is szerzett volna.

Újabb tétel, 300 millió: a Magyar Televízió székháza. Ott sem voltam, gondolta magában. Békésen aludtam otthon, a lányom szólt éjjel fél 2-kor, hogy a forradalmárok kifosztották a tévé büféjét.

Lehajtotta a fejét, szomorú volt. Tudta ő, hogy sokba van ennek az országnak, de hogy ennyire drága, azt álmában sem gondolta volna.

Te jó ég, itt a végén van egy kipontozott összeg!

- Pincér, miért nincs ideírva, hogy mennyibe kerül?

A főúr abbahagyta a sertepertét, szolgálatkészen odalépett a vendéghez.

- A társadalmi béke megzavarása – mondta. – Félelemkeltés, uszítás, gyűlölet felszítása. Ez egy új tétel uram, korábban sosem volt ilyen, még csak most árazzuk.

A férfi, aki valaha híres futballista szeretett volna lenni, de csak a miniszterelnökségig vitte, összezárta a vaskos számlatömböt.

- És hogy fogom ezt én mind kifizetni? –kérdezte.

- Ne aggódjon a kedves vendég! – válaszolt a pincér. – Mondtam már, Önnek, hogy kap 72 órát.