Elvadult, kihalt ugaron lovagolok, amerre nézek, derékig kerékbilincsben gázol az ország. A belváros felé tartok, északi irányból közelítem az ojjektumot, el is érem hamarost, hacsak valami nem jön közbe, vagy fordítva. Teszem a dolgom, hűséges terepjárómat, Rárót zebracsíkosra festettem, vadászpuska hátra az ülésre – naná, hogy megszíneztem a karosszériát, ne ám, hogy valaki véletlenségből belém eresszen egy szekérderéknyi bézból ütőt.

Sehol semmi: ami még lehetne, már az sincs. Mindent elloptak, a kerékbilincsek hűlt helyének is bottal üthetjük a nyomát. Nem bánkódom, nekem még maradt valamennyi, a százmilliós végkielégítésemért megyek ebben a fura szerelésben, zebracsíkosra mázolt hűséges négykerekűmmel. Nem készpénzben kapom a lét, szociális kártyát szavazott meg nekem a monoki polgármester – elinnám a gyerekek elől, mondja.

Ő tudja. Egyébként meg valóban: ha van egy kis szabadidőm, azonnal inni kezdek, főleg, ha gyerek van a közelben, akkor tényleg nincs biztonságban tőlem a tablettás bor.

Jut eszembe, Bánáti Bazsarózsának hívják a zebracsíkosra festett Rárót, így biztonságos, nem érhet baj, ha nem keresem, különösen. Azon agyalok ezerrel, mire költöm majd a végkielégítést. Mars csokit veszek a gyerekeknek, Amo szappant az asszonynak - ha még lehet kapni egyáltalán.

Mert az is lehet, hogy nem lehet.

Felvásárolták az NDK-sok anno, oszt ugye vitték, mint a cukrot, azzal villogtak a páneurópai piknikezésen. A sorompók is az Amo szappanoktól nyíltak fel, nekem hihetel, kiskomám. Merthogy nem bírták már az Amo szagát, menjetek inkább isten hírével, üzenték a reménykedő keletnémeteknek. Azok meg vitték magukkal, át a szabad világba, nekik se legyen jobb odaát.

Ha értik mire gondolok.

Ez a magyar gárda nem az a magyar gárda, mantrázom magamban a színtisztát, hadisírokat kémlelek, lenne mit gondozni, parlagfüvet irtok, ha elfogyott, hát ültetek néhány tővel.

Bemosok egyet és hazazavarom magam.

Étterem mellett ügetek hű terepjárom nyergében, valaha jobb napokat látott, leharcolt vendéglátóipari egység. Most nem lát semmit, ajtaja csukva, redőnyök lehúzva, válság van, recesszió – a bankok uralma. A cégér még megvan, Más Szemében a Szálkát, betűzöm a fakult szöveget, és tényleg, hogy hamarabb nem jutott a gondolatomba: a gazember Gyurcsány csak 50 ezret nyomott a krízisalapba, amikor a Zorbán meg ugye egyetlen fillért sem?

Töprengenék, de most már késő. Sajtó kéne ide, miszerint média! Hogy ne csak az legyen, ami van. Mert jó, hibáztunk ezerrel, meg hülyék is voltunk és egyes elvtársaink még a Napot is lenyúlták az égről – de hát tudjuk, hogy az ő elvtársaik másabbak, mint amilyenek mi vagyunk.

Sőt, még a mieinknél is olyanabbak!

Mi tudjuk, és ők is tudják - csak azok nem tudják, akiknek tudniuk kellene. A zemberekre gondolok ezen a nyárvéginek látszó délelőttön. Soha el nem múló tisztelettel ejtve a szót: zemberek. Jövő ilyenkor kiejtési verseny lesz meghirdetve, óvodától egyetemig, ki tudja szebben és magasztosabban akusztikálni a szót: zemeberek.  Az első helyezett között Ne mi kapjuk a legtöbbet elnevezésű kaparós sorsjegyet sorsolunk ki, a fődíj meg az lesz, hogy mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.

Nem elég hülyének lenni – annak is kell látszani.

Nem is tudom. Nekem ez nem jön be, ez a zebracsíkos terepjárónak álcázott hátasló valahol nagyon nem oké. Talán, ha Sólyom rugalmasan visszavonulna Révkomáromból, és nem erőltetné annyira a város bevételét.

Mért nem Washingtonra fenjük a fogunkat? Régi dicsőségünkre gondolok – hol késik az éji románban?

Átveszem a végkielégítést, kanyarítanám alá a saját autogramommat, ám az ombucmanó aggályosnak tartja. Mi lesz, ha kitudódik a nevem? Ha megtudják, hogy ki vagyok. Nyolcvan évre titkosítja a személyi igazolványomat, elmenőben közli velem, hogy a kerékbilincses kenőpénzt a hármas pénztárnál fizetik, ingatlan panama a hetesnél, de az összes többinél is elfogadják a lóvét.

Veszem észre, nem a belvárosban, hanem Újbudán vagyok: te jó ég, ecset helyett mecsetet pötyögtem a dzsípieszbe!

Ráróra nézek, zebracsíkos terepjáró paripámra. Tekintete megnyugtató, fujtatása erőt mímel. Fél szemekből értjük mi már egymást. Sőt, van, hogy még ennyi sem kell hozzá.

Ezeknek?

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata