Általában hallgatunk
Frusztrált ideges anyuka vonul az utcán, riadt, síró gyereket rángat maga után. A kedves arcú kisfiú egy játékbolt kirakatát szeretné megnézni...
Frusztrált ideges anyuka vonul az utcán, riadt, síró
gyereket rángat maga után. A kedves arcú kisfiú egy játékbolt kirakatát szeretné megnézni, ám a nagydarab, buta tekintetű nő könyörtelenül elvonszolja. Ő az erősebb: lehet vagy kilencven kiló, a gyerek, ággyal együtt sincs húsz. A nő ordít vele, kiabál, néhány pofont is lekever neki. A gyerek persze ettől nem hagyja abba sírást, legföljebb a kirakattól – és minden mástól - megy el a kedve.
Odalépek a festett asszonysághoz: kedves hölgy, mondom neki, miért méltóztatik vegzálni ezt a gyereket? Már el tetszett felejteni, hogy maga is volt gyerek, és ebben a minőségében időnként szeretett volna megállni egy játékbolt kirakata előtt? Ha idegesnek tetszik lenni, amiért a főnöke ma megint hülye volt, vagy, mert a férje tegnap este szokás szerint újfent berúgott, higgye el, arról nem ez a szegény gyerek tehet. (Persze, nem lépek oda hozzá. Kell nekem a balhé? Egyébként is sietek.)
Póráznak csúfolt madzagon egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes kiskutyát húz maga után egy férfi. A kutyus nem abban a tempóban képzeli el a sétát, ahogyan azt a nála fensőbb rendű, magát gazdinak nevező ember elgondolta. A férfi ráncigálja, húzza, vonszolja, néhányat még bele is rúg, csak hogy még egyértelműbb legyen, ki az úr a háznál.
Utolérem a kutyás embert. Tisztelt uram, kezdem a beszélgetést, ha szabadna felhívnom a figyelmét, ez az Önhöz tartozó kiskutya is egy élőlény. Érzelmei vannak, fájdalom küszöbe, és megérdemelné, hogy a körülményekhez képest normálisan éljen. És, nem szeretném Önt megbántani, de ez a kis állat, szerintem jobb gazdát érdemelne Önnél. Kérném tisztelettel, ne éljen vissza a fizikai erőfölényével, azzal, hogy Ön tartja a kezében a póráznak csúfolt madzagot! (Persze, eszem ágában sincs odamenni a kutyát vonszoló férfihez. Lehet, hogy csak leköpne, de még az is előfordulhat, hogy meg is verne. Különben is, mi közöm hozzájuk? Meg hát sietek, már úgyis késésben vagyok.)
Piros a lámpa, az előttem lévő autó volánjánál, egy majomszerű alak, könyökét kidugva, dobol a tetőn. Még néhány másodperc, felbőg a motor, a majomszerű rátapos a gázra. Kettesből indul, s még mielőtt hármasba tenné a sebváltót, elegáns mozdulattal kidob a kocsiból egy üdítős flakont. Nem történt semmi különös, van szemét a városban elég, elfér ez is a többi között.
A következő kereszteződésnél elévágok. Kedves sofőr úr, mondom neki, az előbb ki tetszett hajítani egy flakont az autójából. Én szeretem ezt a várost, illetve hát jobban mondva, szeretném, ha szerethetném. De hát, nem könnyű, éppen az olyan alakok miatt, mint amilyen Ön is. A magukfajták teleszemetelik az én szülővárosomat, mindenféle vacakokat dobálnak ki az autókból, az erkélyekről. Tavaly, karácsony után alig tudtam félreugrani, a negyedikről egy mosógépet dobott ki egy Önhöz nagyon hasonlító illető. (Persze, hogy nem megyek oda hozzá, csak képzeletben okítom a polgártársat. Még csak az kéne, hogy szétverje az autómat, vagy, ilyen is volt már, unottan előhúzzon a kesztyűtartóból egy fegyvernek látszó pisztolyt és lelőjön. Kell ez nekem?)
Hát, valahogy így. Mi, a csöndes többség, a normálisak, a törvényt, s egymást tisztelők társadalma, ha nekünk nem tetszőt látunk, zavartan félrefordítjuk a fejünket. Félünk, sietünk, és – a néhány évvel ezelőtt elhunyt Rákosy Gergely könyvének címével élve – általában hallgatunk. Összegyűjtött hallgatásainkat, ha nem félnénk, és nem sietnénk, kötetekbe lehetne rendezni.
A Metro újságban - www.metro.hu - megjelent cikk írott változata
