Lopott lelkek
Ezúttal a mi kis hétköznapi lopásainkról lesz szó. Nem a nagy, mások által elkövetett lenyúlásokról szólnék – nem arról, hogy ne mi...
Ezúttal a mi kis hétköznapi lopásainkról lesz szó. Nem a nagy, mások által elkövetett lenyúlásokról szólnék – nem arról, hogy ne mi lopjuk a legtöbbet!
Most a temetői lopásokról elmélkednék a magam módján.
Nem új dolog ez, a temetőkben mindig is loptak, bár nem ennyit, és nem ennyire lélektelenül, mint mostanában.
Ha valaki idén november elején kilátogatott valamelyik temetőbe, a látogatók mellett polgárőrökkel is találkozhatott a sírkertek bejáratánál. A temetői lopásokat és rablásokat voltak hivatottak megfékezni ezek a félig egyenruhába bújt emberek, az autófeltöréseket és az egyéb bűncselekményeket.
Mert ahol lopni lehet, ott lopni szoktak. Nincs ebben semmi különös: a lopás, racionálisan legalábbis, érthető és magyarázható. Az persze más kérdés, hogy nem menthető.
A temetői főilletékes szomorúan nyilatkozott a témáról. Egész Európában nem lopnak annyit a temetőkben, mint nálunk, mondta. Neki hinni lehet: emberemlékezet óta áll már a temetői szakma szolgálatában. Ismer minden sírásót, barátja az összes koporsószeg.
Engem nem lep meg, hogy lopnak a temetőkben. Valójában semmi sem lep meg, jó ideje élek már ebben az országban, tudom, hogy honnan fúj a déli passzát.
De azért valami mégis. Mert az, hogy lopnak, még rendben van. (Nincs rendben, de ésszel legalább követhető. Kell valami, ami nekem nincs: ellopom. Haszonra szeretnék szert tenni: elviszem Antall József fejét. Gyűlölöm a kommunizmust, megfújom hát Kádár koponyáját. Érthető, bár – ismétlem – nem menthető emberi indulatok.).
Hanem van valami, ami már egy másik tartományba esik. Oda, ahová az emberi értelem már nem képes követni történéseket.
Amit nem tudok felfogni: milyen ember az olyan, aki a lopott virágot a saját szerettei sírjára teszi?
Szeretteit írtam, bár jobb lenne alkalmasabb kifejezést találni.
Ha valaki szeret valakit, azt nem ajándékozza meg mástól ellopott virággal.
A szeretet, a gyász, és általában az emberi érzések ugyanis nem a virágokban vannak. Nem is egy mutatós hölgy által megszolgált divatos bundában, a luxusautóban, a gyerek hisztije által kiharcolt drága ajándékban.
Az emberi érzések bennünk vannak – már akiben persze. Aki egy másik ember sírjáról lopott virággal emlékezik elhunyt ismerősére, az, valójában nem rá emlékezik. Nem az elhunytat idézi meg, hanem saját magának akar megfelelni.
Le akarja tudni, ami szerinte kötelesség.
Az ilyen ember ezzel le is tudja tudni.
Én csak megpróbálok belegondolni a lelkivilágába. Nem biztos, hogy sikerül, mert az sem biztos, hogy van neki ilyen.
Valószínűleg úgy kezdi, hogy lopva körülnéz. Nem látja-e valaki, olyan, akinek nem kellene őt látnia. Meggyőződik arról, hogy egyedül van, ettől ideges lesz, hiszen innentől kezdve nincs visszaút.
Most már el kell lopni a virágot.
Elemeli a csokrot, a koszorút, a mécsest – ami a keze ügyébe kerül. Elégedetten markolja - most már minden az övé.
Ami az övé, azt pedig nem adja. Jól is néznénk ki, ha csak úgy el lehetne venni tőle.
Azok az idők elmúltak. Most a mi időnket éljük.
Odamegy a „saját” sírjához, lerakja a lopott portékát. Néhány percig még meghatottan álldogál előtte, arra gondol, hogy hazafelé talán ma nem lesz ellenőr a villamoson. Ha van bennük jóérzés, ma békén hagyják az utasokat.
Mert a jóérzés, különösen ilyenkor, mindennél fontosabb.
Hazaérve bekapcsolja a tévét. Sört bont, kis rövidet tölt mellé, gyorsítónak.
Örül, hogy sikerült olcsó, és mégis szép virágot vinnie a temetőbe.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
