Néhány nappal ezelőtt lezsidózták a feleségem. A dolog több szempontból is teljesen váratlanul, mondhatni felkészületlenül érte. A lezsidózás ugyanis nem olyan helyen történt, ahol az ilyen jellegű beszólásokra mostanság számítani lehet. A feleségem hosszú ideje nem járt a Kossuth téren, és a Húsvét előtti tojásdobálásról elhíresült Szabadság tér sem szerepel útvonalai között. Általánosságban elmondhatjuk: a feleségem nem szokott olyan helyekre járni, ahol számítani lehet arra, hogy lezsidózzák az embert.

Nem ilyen helyen történt tehát a lezsidózás, hanem egy jó nevű nyelviskola egyik tanórája előtt. Kedves, barátságos, tanulni vágyó társaság szokott összejönni ezen a helyen, s mint az emberek általában, az ide járók is sok mindenben különböznek. Talán csak egy valami közös bennük: az, hogy tökéletesíteni szeretnék a nyelvtudásukat.

Ebből kifolyólag nem szoktak politizálni, csak az egyik fiatalemberről – civilben egy jó nevű szálloda alkalmazottja - tudták a többiek, hogy milyen nézeteket vall. Nem volt nehéz rájönni: megszólalásait, a világról vallott szélsőséges nézeteit csöppet sem titkolta a többiek elől.

A feleségem lezsidózásának a története azzal kezdődött, hogy a tanóra kezdete előtt néhányan a csoport tagjai közül beszélgettek. Egyikük, egy narancssárga könyvecske láttán viccesen megjegyezte: hagyjatok már engem ezzel a fideszes kiadvánnyal! A feleségem, ugyancsak viccesen, közölte, hogy ez nem fideszes kiadvány, azért mert a színe olyan, mint a Fideszé, még nem kell általánosítani. Ha így tennénk, mondta a feleségem, akkor a szivárvány színű dolgokról azt gondolhatnánk, hogy aki ilyet hord, az homokos.

Ekkor lépett közbe a fajmeghatározás honi helytartója. Ez valóban ellentmondás, mondta, olyan, mintha a Szűcsre – ez a feleségem vezetékneve – azt mondanánk, hogy magyar név.

A feleségem kérdően nézett rá. Ezt meg hogy érted, kérdezte. Hát úgy, hogy a Szűcsök mind zsidók, jött a válasz.

Szó benn akad, lehelet megszegik – mondhatnánk a költővel.

Ja, mielőtt elfelejteném: a feleségem nem zsidó. A családfáját az ezerkétszázas évek végéig tudja visszavezetni. Nem szokta, talán éppen azért, mert ha akarná, bármikor visszavezethetné.

Akkor meg minek?

Nincs rá szüksége. És arra sincs szüksége, hogy időnként talpig piros-fehér-zöldbe öltözzön. Sokakkal együtt a feleségem is azok közé tartozik, akik külsőségek nélkül is tudják magukról, hogy magyarok.

Aki tisztában van magával, annak nincs szüksége arra, hogy minden mondatába belekeverje a „magyar”, a „haza”, a „nemzet” szavakat.

Mint ahogyan szép számmal ismerek olyan embereket, akik anélkül is képesek polgárnak érezni magukat, hogy ezt lépten-nyomon hangoztatnák. Polgárnak lenni ugyanis nem elhatározás kérdése, hanem életforma, stílus, életérzés. Nem attól lesz valaki polgár, hogy annak nevezi magát, még kevésbé azáltal, hogy állandóan a polgárságával dicsekszik.

A történetnek, mint az ilyen jellegű történeteknek általában, nincs tanulsága. Amikor a feleségem bosszankodva elmesélte otthon, mi történt vele angolórán, lányom, aki fiatal kora ellenére jóval bölcsebb, mint a honi fajmeghatározók legtöbbje, csak ennyit mondott:

- Anya, légy üdvözölve a klubban!

A Klubhálón - www.klubhalo.hu - megjelent cikk szövege