Tisztességesebb lett volna nem eltitkolni, hogy mi áll az élelmiszerlánc-felügyeleti díj tervezett bevezetése mögött. Nem mellébeszélni, maszatolni, hanem megmondani a magyar embereknek, hogy miről van szó.

Arról, hogy a már meglévő javak – földek, trafikok, kaszinók - mellé újabb vagyontárgyakat muszáj megszerezni. Kell a piac, ezért most megpróbálják kiszórni Magyarországról a multikat.

Menjen a TESCO, amerre lát, s vele együtt az Auchan, a Spar, a Lidl, az Aldi, és mindenki más, akinek nem magyar vér folyik az áruházláncában. (Figyelem, az előbbi mondat termékmegjelenítést tartalmaz!)

Még ez a szöveg is korrektebb lenne, mint azt a hablaty, amit ma kommunikációnak neveznek.

Mi magyar emberek eléggé nagykorúak vagyunk ahhoz, hogy elviseljük az igazságot. Mondják a szemünkbe, hogy einstand: kell az üzlet a csókosoknak, a Fidesz-közeli barátoknak. Nevesítve a CBA-nak, amely a tervek szerint az élelmiszerlánc-felügyeleti díj egyik legfőbb haszonélvezője lesz. (Kiegészülve a Reállal és Cooppal.)

Nem kötözködésként, inkább csak a teljesség kedvéért jegyeznénk meg, hogy a sávos díjemelés a Coop, a Reál és a CBA számára nem jelent komoly többletköltséget, hiszen ezek egymástól független (franchise) üzletekként működnek, így bevételük nem éri el azt az 50 milliárd forintos határt, ami után már fizetni kell az élelmiszerlánc-felügyeleti díjat. Számítások szerint a TESCO-nak viszont durván 10 milliárdos plusz terhet, a SPAR-nak pedig kicsivel kevesebbet jelent majd az emelés.

Tisztességesebb lenne normálisan fogalmazni, igaz, akkor még a mostaninál is jobban kilógna a lóláb. Pedig az már így is annyira kilóg, hogy egy retardált napközis, de talán még Kósa Lajos is képes felfogni, hogy miről van szó.

Mellesleg, vagy nem is mellesleg, merthogy nagyon lényeges, meg lehetne kérdezni, hogy mitől magyarabb a CBA a többi, külföldiként megbélyegzett élelmiszerláncnál. Lassan mondjuk, hogy Németh Szilárd rezsibiztos is megértse: a TESCO-nál és társainál magyar emberek dolgoznak. Magyarok a pénztárosok, a pultoknál dolgozó eladók, az árufeltöltők, a takarítók, a villanyszerelők, gépkocsivezetők, a könyvelők. A beszállítók hozzávetőlegesen ugyanolyan arányban magyarok, mint a magát magyar üzletláncként hirdető CBA-nál.

Ha a TESCO-ban vásárolunk, nem kérünk tolmácsot.

Hogy a költségek levonása után fennmaradó nyereség (ha van ilyen, és nem forgatják vissza az üzletbe) hova kerül, az a Balatonborzadályon mélyszegénységben tengődő Józsi bácsinak és a Dunarettentőn hasonló kilátástalanságban élő Mari néninek mindegy. Az ő életüket nem befolyásolja, hogy az áruházlánc esetleges nyereségéből egy bizonyos Mr Smith (kitalált név) napozik a luxus jachtján, vagy Baldauf László (nem kitalált név) szimpatizál a Gój motorosokkal és a Fidesszel.

Nem csodálkoznék, ha az erre illetékes grémium döntése alapján idén az élelmiszerlánc-felügyeleti díj lenne az Év szava. Ez a már külső megjelenésében is elegáns, tartalmilag pedig mindegyik versenytársánál szignifikánsabb kifejezés nem csupán azért esélyes a kitüntető címre, mert szépen hangzik, és olyan dallamos a lejtése, hogy Kosztolányi mind a tíz ujját megnyalná utána. Ez is számít, de van itt más is: ha van valami, ami a mai magyar valóságot egyetlen – jó, összetett – szóban leírja, akkor az élelmiszerlánc-felügyeleti díj biztosan megfelel e kritériumnak. Benne van az egész mostani életünk, annak minden bújával, bajával. Sikereink, amelyek egykor voltak éppúgy, mint kudarcaink, amelyekből mostanság akad jócskán.

Miénk ez a cirkusz, a bohócot is mi fizetjük.

Kár, hogy a pénzünkért a műsorba nincs beleszólásunk.