Vannak idők, amikor áldozatot kell hozni. Nem kell feltétlenül nagy dologra gondolni, kicsi, hétköznapi áldozatról is szó lehet. Holnaptól nem rágom a körmömet, és nem piszkálom a villamoson a fülemet. Mások megígérik, hogy az új esztendőben nem csalják meg a párjukat, a negyvenedik születésnapjuk után mindig igazat mondanak, munkahelyi számítógépükön nem böngésznek pornóoldalakat.

Egyszerű, kis áldozatok ezek. Olyanok, mint amilyenek mi, hétköznapi emberek vagyunk: gyarlók és esetlenek. Valamint, valljuk be, hiábavalók. Mert attól, hogy holnaptól nem iszom mosatlan gyümölcslevet, még ugyanúgy megy tovább minden, mint eddig.

Szerencse, hogy vannak olyan áldozatok, amelyeknek egészen más a nagyságrendjük. Tétjük van ezeknek az áldozatoknak, fordul tőle a Föld, változik a világ, más lesz az emberek élete. Az ilyen áldozatnak értelme van, az ilyen áldozat soha nem hiábavaló. Úgy kell a zembereknek, mint egy falat kenyér – nélküle nem lenne haladás, még mindig a fán lennénk, és makogó hangon kommunikálnánk a másik, hozzánk hasonló szerencsétlennel.

Most, ha csak nem jön közbe semmi, egy valódi, távlatos áldozatnak lehetünk majd a részesei. Saját videós honlapján, családi körben, gyerekekkel és feleséggel súlyosbítva, hússütés közben jelentette be a Fidesz elnöke, hogy kész áldozatot vállalni értünk.

A húst egyébként Rási, Orbán Viktor legidősebb, Ráchel nevű lányának az udvarlója lőtte. Vadászó ember került hát a családba, ami a nemzet jövője szempontjából igencsak szignifikáns - nemrégiben maga a Vezénylő Tábornok nyilatkozta, hogy nyámnyila ember nem udvarolhat az ő lányainak.

Kis kockás kötényt viselt a Fidesz elnöke, amikor azt mondta a saját honlapján látható videó üzenetben: „ha az emberek is úgy akarják, az életemből szívesen áldozok néhány évet arra, hogy helyreüssük azt, amit a szocialisták tönkretettek.”

Ne lovagoljunk a szavakon, ne ütközzünk meg az élőbeszéd pongyolaságán. Hogy egy mondatot, amelyet egyes szám első személyben kezdünk, azt ugyanebben a stílben illik befejezni. Még a szóhasználaton is legföljebb, ha egy pillanatra akadjunk fel. Magyar ember, akinek magyar az anyanyelve, így mondja: helyretenni, helyrerakni, helyreállítani. Helyreütni - az valami más hangulat. Harciasabb, mintha némi verekedés íze is lenne.

Harci paripát hallunk, térdig puskaporszagban.

Nem ez a lényeg persze, mellékszál. Elgondolkodtató ez is, ám a lényeghez képest jelentéktelen – molyoljanak vele a pszichológusok.

Ami itt a fontos: áldozat lesz itt vállalva. Még mindig jobb, mintha bemutatva lenne az áldozat. Fehér ló, ma született bárány, ártatlan kisgyerek, fehér ruhás szűz – egyik félelmetesebb, mint a másik.

Egy fokkal megnyugtatóbb, hogy nem bemutatva lesz az áldozat, hanem hozva.

De tényleg csak egy paraszthajszállal lesz jobb. Nem mintha félnénk attól, hogy Orbán Viktor Mihály néhány évét feláldozza értünk. Nem félünk mi ettől, nincs is félnivalónk – inkább valami kis szégyenérzet bujkál bennünk.

Megérdemeljük mi ezt az áldozatot? Mivel szolgáltunk rá? Hogy Orbán Viktor Mihály 2010-től éjt nappallá téve? Négy évig? Nyolcig? Az idők végezetéig?

Lesznek majd választások ezután is, vagy az áldozat, mint jobb banánköztársaságokban szokás, apáról fiúra száll?

 „Adj egy percet nekem az életedből” énekelte az LGT. Már az sem volt kevés, az emberek élete véges, még a perceink is meg vannak számlálva.

Néhány év baromi nagy idő. Nem is tudjuk majd, mihez kezdjünk vele, ha tényleg nekünk adja.

Főleg, ha tudjuk, hogy már annyi mindent kaptunk tőle. Nem mi kaptuk a legtöbbet, de azért jutott nekünk így is elég. Valahol ez is ajándék volt: tapasztalat. Országimázs, Ezüsthajó, sorolhatnánk hosszan, oszt jónapot.

Szétosztotta közöttünk mindenét.

Vajon maradt még valami a tarsolyában?

Egyszer, a Kossuth téren már adott 72 órát a demokráciának. Nem éltünk vele, nem kértünk a 72 órájából egyet sem.

Most nagyságrendekkel nagyobb áldozatra készül: ad nekünk néhány évet az életéből.

Önzetlenül, ingyér’ adja.

Bujkál bennünk a kisördög: megérdemeljük?

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata