A konyak a munkásosztály itala, amelyet

választott képviselői útján fogyaszt…

Vicces mondás az előző átkosból

Sokba fog kerülni, de mindannyiunk örömét fogja szolgálni.

Ezt válaszolta L. Simon László, a finoman cizellált költeményeiről elhíresült államtitkár, amikor azt kérdezték tőle, hogy mennyibe fog kerülni a Karmelita kolostor felújítása, ahová Orbán Viktor és hivatala fog költözni.

Naná, hogy örülünk. Már most is a seggünket csapkodjuk a földhöz, pedig még csak tervbe van véve a költözés. Ha majd meg is valósul, akkor még ennél is jobban fogunk örülni. Nekünk nem lehet elég örömet szerezni, örülős nép vagyunk, nem tehetünk róla.

Arról nem is szólva, hogy ezeréves magyar álom teljesül azzal, ha Orbán Viktor tényleg a Várba költözik. Sokba lesz ez nekünk magyaroknak, de pénz nem számít, van belőle dögivel.

Hogy szegénynek mutatjuk magunkat, és ételosztásnál hosszú sorokban állunk, az ne érdekelje a tisztelt urakat.

Ez csak a látszat, a költővel szólva: fecseg a felszín, hallgat a mély.

A mélyben pedig nagy öröm lakozik. Csak hát, mi magyarok szerény és visszafogott nép vagyunk, nem mindig tudjuk kimutatni a boldogságunkat. Hogy mekkora öröm nekünk, ha a mi pénzünkön másoknak sikerül.
Tessék minket még hülyébbnek nézni! Fát vágni a hátunkon, a szemünkbe röhögni, hadd örüljünk ennek is!

Amúgy ipari-agrár-szabadságszerető-örülős nép vagyunk. Legjobban a mások sikerének örülünk. Nekünk úgysincs saját örömünk, de nem is kell, attól vagyunk jól, ha másoknak van.

Ha Giró-Szász Andrásnak közel egymilliárdos vagyona van, az nekünk jobb, mintha nekünk lenne. Mert tudjuk jól, hogy a Századvégből szárba szökkent államtitkár nem azért tett szert ekkora vagyonkára, hogy öncélúan gazdagodjék, hanem azért, hogy több ideje maradjon a közjó szolgálatára.

Ezt is L. Simon László, a költőnek is kiváló államtitkár nyilatkozta.

Miért is irigykednénk, hiszen Lázár János már évekkel ezelőtt a szemünkbe mondta az igazságot: akinek semmije sincs, az annyit is ér. (Közjóról akkor még nem esett szó, ezzel csak mostanra gazdagodott a nemzeti emlékezet.)

Örülünk hát, mi mást is tehetnénk: örömteli évek állnak mögöttünk. Az elmúlt öt év. Ennyit éltünk át együtt minden korábbinál nagyobb közös örömben és boldogságban.

Ki tudja, hány örömteli év vár még ránk.

Ha lehetne, sürgetnénk az időt: mikor lesz már Szijjártó Péternek a mostani, 167 milliósnál is drágább háza? A jelenleginél több fürdőszobával, melegebb vizű medencével?

Úgy szeretnénk még jobban örülni.

Mikor megy legközelebb Kósa Lajos kis kompániájával Új-Zélandra, Rolling Stones-t hallgatni? Lázár János is, talán az idejét sem tudja, hogy mikor vadászott utoljára fácánra? (Állítólag a novemberi dzsemborit lemondták a tekintetes urak.)

Hát helyettünk, magyar emberek helyett, már senki sem vadászik? Tessék a mi nevünkben, helyettünk fácánt lőni.

Szegény Rogán Antal, ha igaz, már hetek óta nem született új szobája, nem nagyobbodott a lakása a Pasa Lakóparkban. Tessék egy kicsit jobban iparkodni, nehogy már öröm nélkül maradjon a magyar!

Hatni, alkotni, gyarapodni, hogy a haza fényre lehessen derülve.

Nem vagyunk telhetetlenek, jutott nekünk öröm már eddig is elég, de szeretnénk még jobban örülni. Gyarló nép vagyunk mi, magyarok: mindennap szeretnénk jó, és még annál is jobb híreket hallani. Hogy Mészáros Lőrincnek, a Világegyetem Leggyorsabban Gazdagodó Gázszerelőjének ma megint többje van, mint amennyi tegnap volt.

Jó hírek kellenek, az sem baj, ha ezek nem rólunk szólnak. Nekünk a mások öröme többet jelent, mint a saját boldogságunk. Ha látjuk, hogy Rogán Antal örül, aznap már nem éltünk hiába. Lázár Jánosról most nem is szólva.

Azt pedig már szerénységből meg sem említjük, igen mélyen tisztelt tekintetes urak, hogy mivel tudnátok nekünk még az eddigieknél is nagyobb örömet szerezni.