Közbiztonság Szilárd határon inneni magyar ember hajnalban hatalmas robajra ébredt. Először azt hitte, a rezsije csökkent megint, az szólt akkorát, mint állat, de azután rájött, hogy máshonnan jön a zaj.

Elindult a konyha irányába. Mindig arra vezetett az első útja, amikor nagy dolgok voltak készülőben. A hűtő felé vette az irányt, reménykedett, hátha maradt még benne egy kis ez, meg az.

Hajnali 4 óra volt, ilyenkor még a madár sem járt. Kinézett az ablakon. Hát ni csak, mit látnak a szemei, ide a rozsdás bökőt, ha nem onnét jött a robbanás.

Ki volt dőlve a fala a szemközti banknak, ahogyan kell.

Két hét alatt megszűnt a bűnözés, jutottak eszébe a belügyminiszter szavai. És tényleg megszűnt, de nem ám csak úgy szőrmentén, hanem teljesen. Ami volt az elmúlt években, az nem bűnözés, hanem valami más. Gyilkosság, lopás, rablás és erőszak a köbön.

De a bűnözés az tényleg megszűnt, mert senki sem bűnözött általában, hanem mindig valami konkrétat cselekedett.

Magyarország jobban teljesít, jutottak eszébe a Kedves Vezető szavai. Ez volt az első gondolata Közbiztonság Szilárdnak, és jó is, hogy nem valami más, mert ettől egy kicsit megnyugodott. Nem mintha ideges lett volna a bankok miatt, vesszenek a bankok, megérdemlik, amit kaptak.

Biztosan az Orbán úr adta ki az ukázt, mert ő mindég nagyon igazságos. Most is az, nem bírja kivárni, míg a Kúria végre méltóztatik elszánni magát, és úgy dönt, ahogyan azt Orbán úr elvárja.

A Kúria is a bankok oldalára állt, megmondta a Rogán is, meg a bajuszos házelnök, akinek olyan szembetűnően karakteres a nézése. Ezek mind nagyon okos, rendes emberek, soha a törvénnyel nem volt még bajuk.

Ők maguk a törvény, nem hülyék, hogy bajuszt akasszanak önmagukkal.

Úgy kell a bankoknak, mondta magában még egyszer Közbiztonság Szilárd, fel kellene robbantani valamennyit.

Magához vette a köztévé távirányítóját, hogy meghallgassa a színtisztát. Mert ott mindig azt mondják, amit az embernek jó hallani. Soha nem mondják a rosszat, van elég baja a magyar embereknek, minek keserítsék még ők is a kedvit szegénynek

Mintha megint zajt hallott volna, de csak a képzelete viccelt vele.

Forgolódnak a tőkés birodalmak, jutott eszébe az adekvát.

Benyomta a távirányítót, rögvest kiderült, amit már eddig is sejtett: Magyarország nem hagyja magát.

Ez jött a köztévéből, pártatlanul, mint mindig. Nem is tud az másként beszélni, el is harapná a saját nyelvit, ha nem lenne kiegyensúlyozott. Ami nem jó, arról megmondja, hogy rossz, a rosszról meg azt, hogy nem jó.

Ilyen egyszerű ez, nem kell mindent túlspilázni.

Na, már mondja is a Gulyás István riporter a robbantásról, hogy csak remélni tudjuk, hogy nem egy morcos devizahiteles volt Veronika napján.

Én is nagyon remélem, mondta magában Közbiztonság Szilárd. Csak azt a Veronikát nem értette sehogyan sem. Mert a bankok felrobbantását még felfogta valahogy az egyszerű paraszti észjárása, de a Veronika már tényleg sok volt neki.

Már épp azon volt, hogy betelefonál a köztévébe, megkérdezi, hogy akkor most mi az ábra, de aztán letett róla. Ezek ott annyira pártatlanok, hogy biztosan nem érnek rá az ő hülyeségeivel foglalkozni.

Lassanként délutánba fordult, majd jobb híján beesteledett. Feketén bólintgatott az eperpálinka aromája. Ekkor egy nagy elszánás vett erőt rajta, és megint benyomta a tévét. Visszafogta magát, ezúttal beérte a Hír televízióval. Rogán Antal szólt a néphez a saját hangján, azt mondta, hogy a rendőrség ura a helyzetnek.

Közbiztonság Szilárd nem szerette, ha a rendőrség ura a helyzetnek. Ő a nyugalmat szerette, nem azt, ha uralkodnak a helyzeten. Ivott még egy felest az eperpáleszből, ettől valamelyest megnyugodott.

Tulajdonképpen nem is olyan nagy baj, ha nem értek semmit abból, ami itt történik. Nem azért vagyok a világon, hogy értsek mindent. Azért választottunk derék és rátermett főnököket, hogy helyettünk is értsék, ami van. Nekünk nincs más dolgunk, mennünk kell utánuk, és bízni bennük, látástól vakolásig.

Csak az a Veronika nem ment ki a fejéből sehogyan sem. Biztosan valamelyik fejesnek a babája az a nő, ha ennyire bemondják a köztévébe’.