Többpártrendszer az van, azt bunkóság lett volna eltagadni, mert mondjuk, idejön egy ember az EU-ból, megszámolja a pártokat, és rájön, hogy egynél több van belőlük. Csak demokrácia nincs, Orbán szerint legalábbis.

Nem szívesen vitatkoznék vele, diktatúrában az ember ugye ezerszer meggondolja, mit mond. Hátha lehallgatják, ember embernek farkasa, a falnak is füle van, mindenkit megfigyelnek – közpénzen és törvénytelenül. Ha az ember nem tesz lakatot a szájára, és nem rejti véka alá a mondandóját, elég egyetlen óvatlan félmondat, és máris kész a baj.

De azért most összeszedem a bátorságom, és megpróbálok valamelyest finomítani a miniszterelnök által falusi Elvis-hasonmásnak nevezett legnagyobb magyar demokrata szavain: Orbán úr, ha meg nem sértem, megjegyezném, hogy valamennyi demokrácia mégis csak van Magyarországon. Jó, mondjuk nem annyi, mint az Önök kormányzása idején, amikor háromhetente ülésezett az országgyűlés, csonka kuratóriumok voltak, és azt tetszett állítani, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik. Ekkora demokrácia mostanában tényleg nincsen, de valamekkora azért mégiscsak van.

Mert ha nem lenne, akkor az Önök választmányi elnöke, Kövér László, nem nyilvánulhatott volna meg néhány nappal ezelőtt Siófokon, egy lakossági fórumon.

Szögezzük le gyorsan: mindenkinek jogában áll Siófokra utazni – még akkor is, ha normális ember nyaralni jár oda, vagy ott lakik.  De egy lakossági fórum más tészta: ebben az a jó, hogy nemcsak politikusokkal találkozhatunk, de rendszerint megjelenik a lakosság is. S ha már ott van, illendő, hogy valamit kapjon azért, amiért bennünket választott, ahelyett, hogy a televízióban a Mónika show-t nézné.  

Kövér László tudja, hogy a népnek cirkuszra van szüksége, ebből kifolyólag, ha valahol megjelenik, előszeretettel ijesztgeti a lakosságot. Ehhez minden adottsága megvan: szúrós tekintet, harcsabajusz – még egy rendes demokráciában sem szívesen találkoznánk vele egy sötét szónoki emelvényen.

Ezúttal arra kérte a polgárokat, hogy tegyenek úgy, mint öt évvel ezelőtt. Mert akkor nagyon jól tették, amit tettek - más kérdés, hogy bár sokan voltak, mégsem elegen. Most még többen vagyunk, tette hozzá, de még most sem elegen. Majd arra bíztatta az embereket, hogy ajtótól ajtóig, embertől emberig járva mindenkinek rázzák fel a lelkiismeretét.

Nem szeretem, ha rázzák a lelkiismeretem. Mert az embernek vagy van lelkiismerete, akkor meg minek rázni, vagy pedig nincs, akkor meg már mindegy – aki ennyire elvetemült, az úgyis a baloldalra fog szavazni.

Ami pedig az ajtótól ajtóig való járást illeti, az tényleg egy ősi magyar hagyomány. Nem nagyon régi, talán ha öt évre nyúlik vissza: akkor kezdődött, amikor Kövér úrék pártja méltóztatott elveszíteni a 2002-es választásokat. Akkor alakultak az un. nénike-kommandók, amelyek lényegében irányíthatatlan szabadcsapatok voltak. Az volt a funkciójuk, hogy az utcán megállítsák az embereket, és a fülükbe súgják, hogy mekkora gazságokra készülnek a kommunisták.

Most nincs kampány, ám két nappal ezelőtt mégis belefutottam egy nénike-kommandóba. Éppen a kutyával sétáltam, amikor megszólított egy néni. Olyan nagymama kinézetű volt, úgyhogy nem gyanakodtam. Megsimogatta a kutyát, megdicsérte, hogy milyen okos tekintete van – ez speciel nem igaz - majd megkérdezte, tud-e pacsit adni. Mondtam neki, hogy nem, mert nem tanítottuk meg rá. Erre mélyen a szemembe nézett, és közölte, hogy igazunk van, legalább a kutya legyen az, aminek teremtették – önérzetes és őszinte, ha már a Gyurcsány állandóan hazudik.

Mielőtt bármit mondhattam volna, már ott sem volt. Korát meghazudtoló fürgeséggel szökdécselt egy babakocsit toló anyuka irányába, akitől megkérdezte, hogy merre van a Dob utca. A nő valamit válaszolt, amint elhaladtam mellettük, még hallottam, hogy közli a kismamával: milyen jó, hogy vannak még emberek, akik egyenesen és őszintén válaszolnak az utcán feltett kérdésekre, nem úgy, mint a Gyurcsány, aki olyan folyékonyan hazudik, mint a vízfolyás.

Kövérre visszatérve: nem azért utazott le Siófokra, hogy csupán egyetlen veretes gondolattal tegye emlékezetessé ott tartózkodását. Volt nála még egy másik gondolat is – magára valamit is adó szónok mindig tart kéznél néhány jól hangzó idézetet, szóképet, de legalább egy szellemesnek szánt közmondást. Önök egy olyan napra fognak ébredni, mondta Kövér a hallgatóságnak, amikor kinéznek az ablakon, beleszagolnak a levegőbe, és pontosan tudják, hogy ez a nap nem megy le anélkül, hogy ez a kormány nem takarodik el a helyéről.

A hallgatóság pedig, mit is tehetett volna mást, megpróbálta értelmezni a politikus által vizionált, festő ecsetjére kínálkozó képet. S mielőtt még ültében elbóbiskolt volna, lelki szemei előtt felrémlett a nem mindennapi látvány: a lemenő Nap utolsó sugarai megvilágítják az eltakarodó kormányt.

Az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (www.nepszava.com) megjelent cikk szövege