Kósa Lajos szerint szabályozni kellene a sajtótájékoztatók rendjét, vagyis, szerinte csak arról lehetne kérdezni a politikusokat, ami a sajtótájékoztató témája.

Nem arról van szó tehát, amire józan ésszel a legtöbben gondolnánk, vagyis, hogy a Fidesz ne tartaná tiszteletben a sajtó szabadságát, és félne a valódi kérdésekkel szembesülni. Épp ellenkezőleg: Kósa úr és társai csupán azt szeretnék elkerülni, hogy a sajtó tisztelt munkatársai olyanról kérdezzék őket, amire nem tudnak jól válaszolni.

Vannak ugyanis jó kérdések, amelyekre még a leghülyébb kormánytag is képes válaszolni, és vannak rossz kérdések, amikre csak hebegés-habogás a válasz, és tisztára úgy tűnik ilyenkor, mintha mellébeszélne, vagy hazudna az illető.

Ha tehát egy politikus, teszem azt, maga a miniszterelnök, arról beszél, hogy Magyarországon a huszonegyedik század színvonalán áll az egészségügyi ellátás, soha nem voltak még ilyen rövidek a várólisták, és ennyire elégedettek a betegek, akkor kéretik nem azt kérdezni, hogy miért hal meg ilyen sok ember kórházi fertőzés következtében. Miért kell évekig várni egy műtétre, hova tűntek a kórházakból az orvosok az ápolók, és úgy általában: miért szar az egész, úgy ahogyan van.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor emberemlékezet óta csak a gondosan megválogatott kérdezőknek válaszol. A miniszterelnök ugyanis nem szeretné, ha a szakmaiatlan, amatőr kérdések bizonytalanságot szülnének a magyar emberekben, akikben ily módon azután akár az a képzet is keletkezhet, hogy nem Grál-lovagok, hanem címeres gazemberek vezetik ezt az országot.

A kormány minden vágya, hogy a magyar emberek minél tájékozottabbak lennének. Ha egyes szerkesztőségek nem képesek rendes, tisztességes, a nemzeti érdekeket szolgáló kifejező kérdéseket megfogalmazni, a kormány ebben is szívesen a rendelkezésükre áll. Kiképzett kommunikációs csapata szívesen megfogalmazza helyettük a kérdéseiket, mert a kormány jobban tudja, hogy mi érdekli a sajtót, mint az újságírók. Ez természetesen nem beleszólás a szerkesztőségek munkájába, még csak nem is a sajtó szabadságának a korlátozása. Éppen ellenkezőleg: baráti segítség a média azon munkatársainak, akik hajlamosak lennének eltévedni a sokféleség útvesztőiben.

Igény esetén nem csak a sajtó kérdéseit fogalmazza meg a kormány, de ha szükséges, előbb megírja a válaszokat, majd ezekhez utólag kreál kérdéseket.

Végső esetben, amennyiben egyes szerkesztőségek szakemberhiánnyal küszködnek, kiképzett újságírót is adnak kölcsönbe, vagy végleges szerződéssel. Erre, ha szűk körben is, de van már példa. A mintagazdaságok mintájára vannak úgynevezett mintamédiák, például az állami televíziónál, és rádiónál, valamint a távirati irodánál. Ezeken a helyeken már most válogatott csapat dolgozik: csupa olyan ember, akik magas szinten értik a feladatukat, és még véletlenül sem kérdeznek olyat, amire a kormány tagjai ne tudnának, vagy ne akarnának előremutató választ adni.

A köznyelv ugyan ezeket a kérdezőket mikrofonállványoknak nevezi, de a valódi, fémből készült mikrofonállványok ezt kikérnék maguknak. Az alákérdező, hírhamisító kollégákkal kapcsolatban a jövőben kéretik a lakájmédia, vagy a papagájkommandó kifejezést használni.