Az ember csak kapkodja a fejét, de olyan sebességgel, hogy még a végén megfájdul, és lehet menni vele orvoshoz. Azt mondja Rácz úr, hogy kevesebb kórház kellene Magyarországon. Mert túl sok, amennyi most van, legalábbis a lehetőségeinkhez képest.

Rácz úr – egy fokkal ismertebb nevén Rácz Jenő – nem hentes az újpesti piacon, nem egy a kommancsok által fizetett számos ellenség közül, de még csak nem is a már igen kevésszámú cigányzenész egyike.  

Rácz Jenő néhány évvel ezelőtt még a szocialista kormányzat egészségügyért felelős minisztere volt, ám idővel őt Molnár Lajos váltotta, és ettől kezdve Rácz úr kórházigazgatóként nagyon ellenezte azt, amit most nem ellenez.

Nem kell megijedni, Magyarországon nincs két Magyar Kórházszövetség: egy Magyar Kórházszövetség van, s ez a testület ugyanaz, mint amelyik nemrégiben ördögtől valónak, sőt, bűncselekménynek nevezte Molnár Lajos, majd az őt követő Horváth Ágnes munkásságát. Mindkettőjüket sarlatánsággal, azaz hozzá nem értéssel vádolták, még Mengeléhez is hasonlították őket – igaz, ezt meg a Mengele-fanok kérték ki maguknak.

Most meg azt mondja Rácz-Kórházszövetség Jenő, hogy kevesebb kórházi ágy is elég lenne. Persze, teszi hozzá, nem úgy, ahogyan azt Molnár lajos, vagy utódja, Horváth Ágnes elgondolta. Hanem úgy kellene kevesebb, ahogyan azt Rácz Jenő és társai szeretnék.

Mert nagyon nem mindegy. Molnár Lajos és Horváth Ágnes ugyanis úgy estek neki az egészségügy átalakításának, mint tót az anyjának: koncepció és hozzáértés nélkül, a valós szükségletekre nem figyelve alakították ki az eredetileg 31– később ez a szám 39-re puhult fel – súlyponti kórházat. Míg a Magyar Kórházszövetség, élén hamarosan Rácz Jenővel, a zemberek érdekében akarja ugyanezt.

Rácz Jenőt nyilván senki sem fogja lemengelézni, pedig most ő is azt mondja, mint az akkoriban Mengelének nevezett miniszterek. 

Nincs itt semmiféle ellentmondás. (A Fideszben egyébként sem ismerik az ellentmondás fogalmát). Rácz úr szerint ugyanis annak idején a Kórházszövetségnek nem a kórházi ágyszámok ésszerűsítésével volt baja, hanem a módszerrel. Hogy nem jól kommunikálva, és nem mindig ésszerűen láttak hozzá az átalakításhoz. 

Persze, Molnár Lajos nem a simulékonyságáról volt híres, és bár Horváth Ágnes kedvesebben mosolygott, mint Mikola, neki sem volt sok sikerélménye. 

Rácz úrék persze mondhatták volna azt egy-két évvel ezelőtt, hogy szerintük is túl sok Magyarországon a kórházi ágy, ésszerűtlen és drága, vagyis pazarló az ezekkel való gazdálkodás, csak nem úgy kellene, ahogyan Molnárék csinálják. És megmondhatták volna, hogyan gondolják.

Ám ehelyett csupán mengeléztek. Ami bizonyos Fidesz-közeli kommunikációs iskolák szerint nagyon is helyénvaló. Az, ha valakit gyilkosnak neveznek és Mengeléhez hasonlítják, hamarabb eljut a zemberek tudatáig, mintha hosszú és néha nehezen követhető érvekkel elmagyaráznák, hogy miért van szükség a változtatásokra.

Már csak néhány napot kell aludnunk, és arról is hallunk majd valamelyik kórházvédő szájából, hogy a vizitdíj és a kórházi napidíj sem az ördögtől való. Csak nem úgy, ahogyan Molnár és Horváth akarták, hanem úgy, ahogyan Rácz vagy Mikola urak elképzelik.

Nem kitaláció ez, még kevésbé spekuláció: Mikoláék tervei között is szerepelt az egészségügy privatizációja. Igaz, nem most, hanem tíz évvel ezelőtt, amikor még ők kormányoztak.
Úgyhogy még minden megtörténhet. 

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata