Kordon blue - újratöltve
Nem kívánnék én most itt kordonozni, távol álljon tőlem, hogy a vizit-díj mellé még egyéb bajt is a nyakamra hozzak. Meg azután, nem is lenne...
Nem kívánnék én most itt kordonozni, távol álljon tőlem, hogy a vizit-díj mellé még egyéb bajt is a nyakamra hozzak. Meg azután, nem is lenne illő, itt a jó melegben, tunya henyeként kordonokról elmélkedni, miközben, lehunyt szemmel is látom, hogy nemzetem legjobbjai helyettem is síkra szállnak. Az én nevemben cipelik azokat a nagy, nehéz Árpádsávos zászlókat, helyettem írták a gondosan cizellált mondatokat a magasba emelt táblákra.
Én meg olyan vagyok, hogy sehogyan sem merek bátor lenni. Szedném össze a bátorságom, de minduntalan szétgurul. Ha ezer évig élek, akkor sem fogom tudni nekik megköszönni, hogy a keresztényi szeretet jegyében, hazafiasan cukkolják a nevemben a rendőröket. (Egyszer, bevallom, én is cukkoltam egyet - utóbb kiderült, hogy kalauz volt).
Gyáva vagyok, száll inamba a bátorság, a múltkor már majdnem elküldtem egy egyenruhást az anyjába, de azután fölülkerekedett bennem a jól felfogott költői véna: nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet, mormoltam magamban József Attilát, majd, még mindig a nagy proletárköltő szellemében, hozzátettem: kordonnal jöttem, nem virággal!
Nyitott kordonokat döngetek - a pártállami csökevények megtévesztése céljából, szerelőkulcsnak álcázom a képviselőigazolványomat. Van gyakorlatom az álcázásban, csusszantam én már ki a pártállamban az engem követő titkos kíberek látótávolságából! Ha akarnám, se tagadhatnám: láttam a boldogságot, lágy volt, szőke és kordont bontott.
Egy rácshoz láncolom magam: ragaszkodom a szabadsághoz. Szilaj vagyok és betörhetetlen, fékezhetetlen sörényem pannon pumaként dübörög a végtelen rónaságon. A művelt nyugat rettegi tetteim - a magyarok nyilasaitól ments meg uram minket, sóhajtanak fel a Lajtán túli ingatlan-spekulánsok.
Túzokot nézek a nemzeti parkban, s közleményt adok ki: szabadítsátok ki a madarakat, de különösen a politikai foglyokat. Azonosíthatatlan vagyok, arcomon a rászáradt köpések sí-maszkká állnak össze. Nevem a zakóm zsebében, kis papírdarabkára írtam fel, hogy el ne felejtsem, ha netán kérdezné valaki oszlatás közben.
Orbánoznék, de most már késő! Fura is lenne, meg, nem is nagyon komilfó. Halott oroszlánnak már a dögkeselyű sem cibálja meg a bajuszát, tartja a dakota mondás, de annyit azért mégiscsak megjegyeznék, nem is lényeg szempontjából, inkább csak úgy, az érdekesség kedvéért: bizony mondom én tinéktek, a kordonbontókon sem volt azonosító! Igaz, nem is kellett - annyira egyformák voltak, ha nem szóltak semmit, akkor is tudni lehetett, hogy ki fia borja!
Félek és rettegek, beszari alak vagyok. Hát miféle sehonnai bitang ember az ilyen, aki már tojással sem meri megdobálni a miniszterelnököt? Vagy küldjek talán inkognitóban sms-eket a reggeli műsorba? De mi van, ha azt is kiszimatozzák? Tudom, féreg vagyok, annyi kurázsi sincs bennem, hogy titokban, amikor senki sem látja, felírjam egy ház falára: vesszenek a kommunisták.
Mert mi van, ha vesznek? Vagy még inkább: ha eladnak!
Kordont bontok, bonbont rontok - ősi magyar szitkok jönnek a nyelvemre: szépanyám ükanyja is így korholta a szolgálatába szegődött szibaritát, ha annak, kissé kapatosan annyi ereje sem maradt, hogy a középső mutatóujját felfelé tartva üzenjen a világnak: abcúg, Európa, vigyázz öreg, figyellek, rosszban tüsténkedel!
Az Európa nevű közrendőr válaszolna valamit, de összevonom a szemöldököm. Átlátok rajtad, vetem oda a pártállami gőgben tobzódó egyenruhásnak: ismerlek én, visszabeszélsz, mint nyugdíjas a plazmatévének.
Petrovics Alexandert citálnám, a barguzini postamester idegenből szakadt vejét, a lánglelkű forradalmárt, számos kiváló vers íróját. Aki, miközben meztelen hátsóját a pártállami vízágyúk irányába navigálta, rezignáltan még odadöfött az őt üldöző pufajkás túlerőnek: akasszátok fel a kabátokat!
És mennyire igaza volt! Kár, hogy a kordonokról nem írt semmi maradandót. Nem ihlették meg, vagy nem tudta mire vélni. Pedig ma már világos, hogy nem volt hiábavaló a sok áldozat: ha nem jön közbe semmi, akkor szinte majdnem teljesen biztosra vehető, hogy nyáron már szabadon, korlátok nélkül korcsolyázhatunk a Kossuth téren.
Feltápászkodom a földről. Leporolom a ruhámat, ujjaimat V alakba hajlítom: már megint győztünk!
