Rossz álmaimban néha még ma is megjelenik a nagy könyvterjesztő cég munkatársa, amint két ujjával, mintha csak valami tisztátalan, ragadós portéka lenne, tartja a kezében a könyvünket. Terjesztésre kínáltam neki a kötetet - akkoriban egy kis, kényszerűségből keletkezett kiadó egyik tulajdonosaként ismerkedtem a könyvterjesztés bonyolult és átláthatatlan világával. Emberünk, aki nyilván sok könyvet látott már életében, ám legföljebb, ha tucatot olvashatott, néhány másodpercnyi piacfelmérésnek álcázott habozás után annyit mondott: köszönöm, nem kérem.

Ezzel a három szóval eldöntötte a számunkra oly kedves könyv sorsát: úgy határozott, a kötet nem érdemli meg, hogy eljusson az olvasóhoz. Hogy versenghessen a kegyeiért, és a már akkor sem túlságosan vastag pénztárcájáért. Emberünk, aki ott és akkor élet és halál ura volt, úgy döntött, hogy az általa képviselt cég az illető könyvet nem szándékozik értékesíteni. Nem tartalmi, vagy teszem azt, esztétikai kifogásai voltak a könyvvel szemben, úgy gondolta – s ebben talán igaza volt – hogy a néhány másodpercig a kezében tartott kötetből nehezen, vagy egyáltalán nem tud majd sokat eladni.

Hát még, ha meg sem próbálja. Évtizedek óta panaszkodnak a kiadók a terjesztésre, s nem csupán a „kicsik”: a „nagyoknak” is gyakorta meggyűlik a bajuk a könyvek értékesítésére szerződött cégekkel. Az utóbbi 15 évben hozzávetőlegesen 15 százalékkal nőttek a régebben sem alacsony terjesztési díjak – van olyan nagy könyvterjesztő, amelyik már 60 százalékot tesz el az eladott könyv árából. A laikus olvasónak persze nem muszáj erről tudnia, de ettől még így van: a könyvekért fizetett pénz nagyobb része a terjesztő kasszájában landol. Ha a növekvő nyomdai árak kifizetése után netán mégis marad valami, azon osztozhat a kiadó és a szerző.

Ráadásul mindez úgy történik, hogy – a piac többi szereplőjével ellentétben - a terjesztők semmiféle kockázatot nem vállalnak. Bizományba veszik át a könyveket, vagyis csak azok után fizetnek, amelyeket el is adtak. És persze nem azonnal - már vagy tíz évvel ezelőtt is 60 napos átfutási időre szerződtek a kiadókkal, mára ez a fizetési határidő három hónapra növekedett.

De nem csupán arra nincs garancia, hogy eladják a könyveket: arra sincs, hogy egyáltalán megpróbálkoznak ezzel. Boldogult kiadó koromban álruhás vásárlóként többször is kerestem a boltokban a saját, vadonatúj könyveinket. Nem egy esetben a raktárból hozták ki a tízesével, húszasával csomagolt példányokat - bontatlanul, büntetlenül. Merthogy reklamálni lehet, csak nem érdemes.

És, tisztelet a kivételnek, a bolti eladóknak sincs már közük a könyvhöz. Volt idő, amikor könyvesboltban dolgozni hivatás volt. Életstílus - egy könyvesbolti eladóval beszélgetni lehetett az újdonságokról – mára ez szakma lett. Állás, pénzkereset. Ha bárki betéved egy könyvesboltba, és keres egy könyvet, az ott dolgozó munkavállaló odamegy a számítógéphez és beüti a kulcsszót, így keresi meg a kért könyvet. Ma könyvesboltban dolgozik, a jövő héten egy cipőboltban, három hónap múlva pedig lehet, hogy biztosítást lehet nála kötni valamelyik irodában.

Könyvünnep közeleg, jegyezhetné meg elégedetlenül az olvasó – mondhatta volna szebben kis lovag! A könyv dicséretét is lehetett volna zengeni siránkozás helyett. De hát nem is a könyvekről volt itten szó! A könyvek, köszönik szépen, jól vannak. Olyanok, amilyenek lenniük kell: szépek, okosak és tartalmasak. Olvastatják magukat.