Arra ébredt a Kedves Vezető, hogy egy kis piros pont van a fenekén. Japán vagyok én, vagy magyar, futott át rajta rögvest a gondolat. Ezer éve gyötörte már a kérdés, lehet az is, hogy ősidők óta.

Így jött rá, hogy szomorú az ő népe. Nem örült ennek, mert nem azért volt neki küldetése, hogy egy szomorú nép fölött páváskodjék.

Gondolkodóba esett hát a Kedves Vezető, mit is tehetne, hogy a népe kedvébe járjon. De úgy, hogy annak majd öröm üljön ki az orcájára, és vidám nótaszó halljék minden hajlékból.

Azután beugrott neki valami. (Nemhiába ő a Kedves Vezető, amikor más már rég kifogyna az ötletekből, nála még mindig akad valami használható agyszülemény.)

Előbb egy vicc jutott az eszébe, hogy péntek reggel elmondja a közszolgálatiban. Hadd nevessenek a népek. Régi volt a vicc, Rákosival mesélték először, aztán megvolt Hornnal, Gyurcsánnyal, de még Kádárral is.

A Rákosis változatot mondom majd el a rádióban, gondolta a Kedves Vezető. Miszerint Rákosi Mátyás hajt a sofőrjével a pártállami Volga névre hallgató gépjárművel. A rakparton mentek, zavaros nagy és bölcs volt a Duna, mint József Attila óta mindig. Nem volt még lézerblokkolójuk, mint a Lézer Janinak, de nem is kellett: ki merte volna mérni a haladásukat? Mély gondok redőzték a Rákosi elvtárs homlokát, míg végül, hosszú és bölcs hallgatás után kiszakadt belőle a szó: hej, de szeretném, ha az én népem végre boldog lenne! Mire a sofőr: hajtsak a Dunába Rákosi elvtárs?

Tetszett a vicc a Kedves Vezetőnek, de elhessegette magától. Mégsem mondja el a rádióban. Még félreértenék az emberek, félázsiai népség, mindent összekutyulnak.

Ekkor még jobb jutott az eszébe: magához hívatja hűséges alkutyáit. Matolcsy Gyurit legelébb, annak mindig van valami vicces történet a tarsolyában. Tündérmese, gyorsnaszád, kis piros pont a gyerekek fenekén. Nem csomag, pekidzs, ju nó, – vicclapot lehetne alapítani a Kusza Szemre, gondolta a Kedves Vezető. (Kusza Szemnek hívták egymás közt a kormányban a Tündérmesélőt, barátilag persze, nem bántásiból.)

Azért volt benne egy kis hezitálás: mi van, ha már az emberek könyökén jön ki Kusza Szem a bugyuta vicceivel. (Ez tetszett a Kedves Vezetőnek, látta maga előtt a magyar emberek könyökét, mindből Kusza Szem kászálódott elő.)

Majd azt mondom a rádióban, hogy nem lesznek megszorítások, gondolta a Kedves Vezető. Nem is voltak, és nem is lesznek soha.

Elpróbálta a tükörben, hogy megy-e ez neki, röhögés nélkül.

Ekkor toppant be a Petifiú, egyenest a meccsről jött, rúgott két gólt, meg egy balhátvédet. Parancsára főnök, mondta a Petifiú.

Még nem is hívtalak, válaszolta a Kedves Vezető.

Te engemet mindig hívni méltóztatol, mondta a Petifiú. Tisztára Szijjártóra hajazott a fizimiskája, kiköpött.

A Kedves Vezető elmondta neki, hogy mi a baj. Hogy búval béleltek az emberek, és ő ezt nem szereti.

Majd pukedlizek a tévében, mondta a Petifiú. Vagy pukizok, ha ez sem elég.

Mosolygott a Kedves Vezető. Tudta, hogy a Petifiúra mindig számíthat. Ha meg majd rá sem, akkor úgyis mindegy lesz már minden.

Hívták a Kövér Lacit, szkájpon, spórolásból. Odahaza volt, épp a táltos-nézést gyakorolta. Mert ez sem magától jön, munka van mögötte, verejtékkel teli.

Be kell tiltani a rosszkedvet, javasolta a házelnök. Írók, alkossatok remekműveket!

Ez előremutatónak látszott, csak nem tudták, hogyan lehet. Felhívjuk a Szájer Józsit, ő majd beleírja az alaptörvénybe. Tetszett a Kedves Vezetőnek a témázás, érezte, hogy jó az irány, megmarad a magyar.

Csak az nem volt jó, hogy a fenekén a kis piros pont vándorolni kezdett. Végig a combján, fel a derekán és a nyakán, egészen az orra hegyéig.

Ott is maradt, az idők végezetéig. Nem akadt senki, aki szólni mert volna neki, hogy beleért az orra a kecsápba.