Azt mondta a magyar miniszterelnök, hogy az ő kormányával nem törölték fel a padlót, mint tették azt az őt megelőző kormányokkal. Lehet ebben valami, mert mások, nem Orbán-közeli emberek, úgy fogalmaznak, hogy nem a padlót törölték fel Orbánnal, hanem Orbánt a padlóval.

A képet az Örüljünk, Vincent? blogról loptam

Nem mennék bele ebbe, takarítástechnikai kérdésekben nem vagyok jártas. De azért nem volt felemelő látni, ahogyan a mi miniszterelnökünkkel ordibáltak az Európai Parlamentben. Ez, valljuk be, nem a szeretet jele. Még kevésbé a tiszteleté, a nagyrabecsülésé. Nem vita volt ez, nem is veszekedés: Strasbourgban lecseszték Orbánt, mint a pengős malacot.

Ne nyissunk azon vitát, hogy szép dolog-e kiabálni bárkivel. Szerintem nem, de ez vérmérséklet kérdése. Amúgy is inkább a praktikum szempontjából van jelentősége: Cohn-Bendit és mások nem indulatból üvöltötték le a magyar miniszterelnök fejét, hanem azért mert rájöttek, hogy vele csak így lehet beszélni. Másként, látták a magyarországi történésekből, nem érdemes. Orbán csak az erőből ért, csak a hangerőt hallja.

Még decemberben azt mondta, hogy a magyar kormánynak esze ágában sincs változtatni a médiatörvényen. Amit egyébként úgy készítettek elő, és úgy fogadtatták el a parlamenttel, hogy előtte egyetlen számottevő szakmai szervezettel nem konzultáltak. Amikor kitört a botrány, azt kommunikálták, hogy csupán néhány kisebb technikai kérdés nem tetszett az európai államoknak. Aztán mégis változtatni kényszerültek, a technikai kérdésekből tartalmi kifogások lettek.

Mostanra pedig az is kiderült, hogy mégsem Magyarországon rendezik májusban a keleti partnerségről szóló csúcstalálkozót. Ez sem pofon Magyarországnak, arról sincs szó, hogy felmosták volna Orbánnal a padlót. Elismerés ez az Orbán kormány felé, mondhatni, gesztus. Csak hát, sajnos az a helyzet, hogy áthidalhatatlan egyeztetési problémák adódtak: a legtöbb érintettnek hirtelen előre nem látható más programja lett arra az időre. Akkor meg ugye, minek összejönni. Majd, máskor, máshol. (Sajtóértesülések szerint Hillary Clinton amerikai külügyminiszter zokogott, amikor megtudta, hogy arra az időre neki más programja van, alig lehetett megvigasztalni szegényt, állítólag azóta is szipog).

Szó sincs tehát presztízsveszteségről, amint azt sokan állítják idehaza. Épp ellenkezőleg: mi kértük, hogy így legyen. Ezért újítattuk fel drága pénzen a gödöllői kastélyt, hogy ne jöjjön oda senki. Hogy mindez mennyibe került a magyar adófizetőknek, azt talán majd valamelyik következő kormány kivizsgálja. (Nem a rögtön Orbánék után következő kabinet, mert akkor még Polt Péter lesz a legfőbb ügyész, de talán az ő 9 éve sem tart a végtelenségig.)

És azért is jó, hogy nem nálunk tárgyalnak a keleti partnerségről, mert így legalább nem lesznek dugók a fővárosban. Nem lesz lezárva biztonsági okokból fél Magyarország, nem kell azzal a sok külföldről érkezett, mihaszna idegennel foglalkozni. Csak költik itt a pénzt, felvásárolják előlünk, magyarok elől a magyar árukat és szolgáltatásokat. Kész nyereség, hogy elmarad az európai csúcs, kár, hogy a kormányzati kommunikáció, szokás szerint csak mérsékelten tudta kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket.

Mondjuk az valamelyest zsenánt, hogy egy sor gödöllői és más helyekről származó vállalkozó megrendelés nélkül marad. De majd őket is kárpótolja a kormány, ha másból nem, az azonnali és radikális adócsökkentésből adódó versenyelőny révén.

Szóval, szó sincs arról, hogy Orbánnal, vagy a magyar kormánnyal bárki is felmosta volna a padlót. Inkább csak az van, hogy Európa nyugati felén nem nagyon szeretik a mi miniszterelnökünket.

Nem minket, magyarokat nem szeretnek – Orbán az, aki már annyira sem szalonképes, mint egy évvel ezelőtt. Szomorú, de azért van ebben valami biztató is a jövőre nézve. Jelesül, hogy nem mind a tízmillió magyar ellenszenves Európában, csak néhányan közülünk.

Ott talán még nem tartunk, hogy ahol Orbán megjelenik, utána fertőtlenítenek. De az ezüst evőeszközkészletet Merkel, Sarkozy és a többiek már gondosan elrejtik előle. Sose lehessen tudni.