A hivatalos Magyarország egyelőre hallgat a Saul fia cannes-i sikeréről. Pedig nem mindennapi, ami történt - 46 év után először fordult elő, hogy magyar rendező első játékfilmjével a cannes-i hivatalos versenyprogramban szerepelhetett. Olyan pedig, hogy magyar film rangos díjat kapjon a francia filmfesztiválon, harminc éve volt utoljára, amikor Szabó István Redl ezredesét díjazták.

Zavart, ugyanakkor sokatmondó a hallgatás. Mintha nem a mi kutyánk kölyke lenne ez a film, ez a díj, ez a siker. Idegen alkotás, illegális gazdasági bevándorló, más bolygóról idepottyant piréz.

Pedig Nemes Jeles László filmjét a Magyar Filmalap is támogatta. Igaz, csak 300 millió forinttal, ami filmek esetében jelentéktelen összeg – de még így is ez a pénz tette ki a film költségeinek (365 millió forint) nagyobb részét.

Sem a miniszterelnök, sem az államfő, sem az országgyűlés elnöke nem szólalt meg az ügyben, nem gratuláltak ehhez a régóta vágyott sikerhez.

Pedig, tudjuk, mert ismerjük őket, nem olyanok ők, akik ódzkodnának attól, hogy mások dicsőségének fényében sütkérezzenek. Ha nyer a csapat, mindig bevágják a Vezért, vagy valamelyik szurkolótársát. Ha veszít, és azért ez a gyakoribb, akkor elbújnak, nehogy valamelyik sajtómunkás rájuk találjon.

Ezúttal nincs gratuláció, sem fogadás a Cannes-ban Nagydíjat nyert film alkotói tiszteletére.

Nagy a hivatalos hallgatás.

Annak idején Kertész Imre Nobel-díját fogadta hasonló zavar idehaza. Az akkor még Fidesz-közeli, ám mára kegyvesztetté vált lap, a Magyar Nemzet nem kevesebbet engedett meg magának, mint hogy feltegye a kérdést: mikor lesz már magyar irodalmi Nobel-díjas?

2013-ban a Saul fia még csak terv volt, amikor Novák Előd, a Jobbik alelnöke közleményben tiltakozott. Ezt írta: „A magyar állam már a második holokausztfilmet támogatja az utóbbi tíz évben, miközben nem készül történelmi film a magyarság legnagyobb diadalairól, például a pozsonyi csatáról vagy a Rongyos Gárdáról."

Az Orbán-Áder-Kövér csatártrió nem szólt egy szót sem. Sem 2013-ban, amikor ezért a kijelentésért el kellett volna küldeni melegebb éghajlatra a Jobbik alelnökét, sem most, 2015-ben, amikor gratulálni illene a film sikeréhez.

Megszólalt viszont a Hír TV Civil Kaszinójában Dörner György, az Új Színház szebb napokat látott igazgatója, aki közölte: reméli, hogy Nemes Jeles László legközelebb a pozsonyi csatáról forgat filmet.

Nosza, rajta! Ha nem ő, akkor valaki más! Tessék filmet készíteni a pozsonyi csatáról!

Először is, kell hozzá egy történet. Ha ez megvan, rendezőt kell hozzá találni, szereplőket, lehetőleg olyanokat, akik hitelesen képesek eljátszani azt, amivel megbízzák őket. Operatőr, hangmérnök, stáb.

Csupa bolsevik trükk, de nem lehet megkerülni.

Ezután már csak a neheze van hátra: pénzt kell szerezni a filmre. Ha lehet, a Magyar Nemzeti Filmalaptól, ha nem, vagy csak részben elég a tőlük kapott támogatás, akkor a többit szponzoroktól muszáj összekunyerálni.

Akik vagy adnak, mert látnak benne fantáziát, vagy – mint ahogyan a Saul fia esetében – nem adnak, mert úgy gondolják, jól, vagy rosszul, hogy nincs benne üzlet.

Innentől már tényleg pofonegyszerű minden: „csak” le kell forgatni a filmet.

Lehet közben szebb jövőt kívánni, de nincs értelme.