Régi magyar filmekben látni ilyen testtartást. Kabos Gyula és társai tudtak így állni, a maiak közül szinte senki. Kissé ki is ment a divatból, nem csoda, ha a maiak már nem is nagyon értik. Avítt, idejétmúlt, múltszagú.

A képen egy számunkra ismeretlen, világos ingben mutatkozó úr, valamint Balog Zoltán felzárkózásért felelős államtitkár (háttal) fogadja a Kötcsére érkező Kedves Vezetőt.  Nyilván már jó előre megérkezett, intézkedni, hogy a vendég mindent rendben találjon.

Legyen szállása, asztalára jusson étel, bor, amit szeret.

Orbán arcáról nem olvasható le érzelem. Fontosság és felelősség lengi át a mozdulatot, amint kilép az őt szállító járműből. Nem tudni, hogy jó kedvében találják-e a neki gazsulálók, vagy gondok terhelik.

Inkább az utóbbi, mert gondból több is van, mint elég. A Vidi már bajnok, de ez csak az első lépés. Ott vannak még az ország gondjai. Szét van lopva minden, ráadásul háború van: hadat üzentünk az államadósságnak és a munkanélküliségnek.

- Parancsolj velem nagyjóuram – mondja Balog Zoltán testtartása. Az arckifejezését nem látjuk, ha látnánk értelmét, megpróbálnánk magunk elé képzelni. Nyilván mosolyog - a szolgalelkek örök és megbonthatatlan mosolyával.

Jobb keze a teste mellett, tenyere kissé nyitva. Nem a stafétabotot várja, hogy valaki beletegye, hanem készen a tettre, ha bármikor, hirtelen, csinálni kellene valamit.

Mondjuk, ha lenne valamilyen kérése a vendégnek. Pihenni szeretne, harapni valamit, mert reggel óta nem evett.

Vagy, teszem azt, hogy merre van a mosdó.

A gerinc is csak szolidan hajlik, alig láthatóan, enyhe szögben, ahogyan kell.

- Hát hogy vagytok, itt jó Kovácsom? – kérdezi a vendég a felzárkóztatásért felelős államtitkárt.

- Balog – mondja az államtitkár. - Balog, kérlek tisztelettel.

- Hát persze, ahogy akarod - mondja Orbán.

- Hogy ki kicsoda, azt én mondom meg - gondolja a miniszterelnök.

A jövő folytatódik.