Kell-e nekünk törvény?
Azt mondja az én érzékeny lelkű, a nagy, és univerzális eszmék iránt elkötelezett barátom, hogy nem ért egyet a Mazsihisz mostani döntésével....
Azt mondja az én érzékeny lelkű, a nagy, és univerzális eszmék iránt elkötelezett barátom, hogy nem ért egyet a Mazsihisz mostani döntésével. Mármint azzal, hogy nem fogadták el a mi köztársasági elnökünk ebédmeghívását, amit azzal indokoltak, hogy a mi köztársasági elnökünk nem írta alá az Országgyűlés által elfogadott gyűlölet törvényt.
Az én érzékeny lelkű barátom egyébként távolról sem tekinthető a mi köztársasági elnökünk odaadó hívének. Ellenkezőleg: mint sokan mások, ő sem kedveli azt a hűvös távolságtartást, amely a mi köztársasági elnökünknek az állampolgárokhoz való viszonyát jellemzi. Azt, hogy nincs humorérzéke, vagy ha netán mégis van, azt előlünk, hétköznapi halandók elől ügyesen titkolja. Márpedig, egy régi dakota közmondás szerint, akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.
Ráadásul az én, magasztos eszmék iránt lelkesedő barátom nem csupán a humorérzék hiánya miatt nem kedveli a mi köztársasági elnökünket. Hanem azért is, mert szerinte olyan magasan áll mifölöttünk, hogy ahol mi vagyunk, onnan már szinte nem is látszik. Olyan nekünk a mi köztársasági elnökünk, mintha nem is lenne, ami nem jó: minden országnak van köztársasági elnöke, amelyiknek meg nincs, legalább egy királyra ott is telik.
Az én barátom, akivel a minap szót váltottam a mi köztársasági elnökünkről, azt sem kedveli, hogy az említett közjogi méltóság általában hallgat, amikor szólni kellene - amikor meg néha mégis mond valamit, abban sincs sok köszönet.
Az én barátom, aki, mint már említettem, a magasztos erkölcsi értékek lelkes szószólója, most mégsem ért egyet azzal, hogy a Mazsihisz az idén nem volt hajlandó együtt ebédelni a mi köztársasági elnökünkkel. Nem azért, merthogy a mi köztársasági elnökünk most nyilván alaposan megsértődött. Ismerjük őt valamennyire, büszke, rátarti, konok ember, aki már ennél kevesebbért is felkapta a vizet. Ez a mostani tüske, nem kell hozzá jósnak lenni, most már élete végéig benne marad – Isten óvja a nemzetet az olyan közjogi méltóságtól, aki tele van tüskékkel, rejtett indulatokkal, elfojtott feszültségekkel.
A mi köztársasági elnökünk csak azt kapta, amit megérdemelt, próbáltam ellentmondani az én barátomnak, magának kereste a bajt. Az elmúlt időkben tanúsított magatartásával, ritka, ám annál szerencsétlenebb megszólalásaival ugyanis azokat bátorította, akik, ha tehetnék, nem csak kirekesztenének más magyarokat e honból, hanem ennél még súlyosabb cselekedetektől sem riadnának vissza. Azok alá adott lovat, akik a demokráciát nem a mindennapok részének, hanem úri passziónak, hétvégi hobbinak tekintik.
Az én barátom a rasszizmust és a kirekesztést illetően rendszerint ugyanazon a véleményen van, mint én. (Meg, gondolom, a többi normális ember). Vagyis elítéli, demokratától idegennek tartja az ilyen gondolkodást.
Csakhogy, szemben velem és sok más ismerősömmel, az én tiszta lelkű, a magasztos eszmék iránt lelkesedő barátom szerint az ilyen magatartást nem lehet törvénnyel szabályozni. Ezért, bár a fent említettek miatt, általában nem rokonszenvez a mi köztársasági elnökünkkel, most az egyszer úgy gondolja, hogy jól tette, amiért nem írta alá a gyűlöletkeltés büntethetőségéről szóló törvényt.
Szerintem nem tette jól. Én sem vagyok annak a híve, hogy mindent törvénnyel kellene szabályozni. De mit tegyünk, ha vannak olyan dolgok, amelyek esetében kénytelenek vagyunk a paragrafusok betűjére és szellemére hagyatkozni? Legalábbis, ha nem akarjuk magunkat kitenni mindenféle kellemetlenségeknek.
Olyan társadalmi légkör kellene, mondta erre az én barátom, aki egyébként egyfelől kőkemény üzletember, másfelől meg javíthatatlan idealista, amelyben a normális, józan többség kiveti magából a kirekesztőket. Megbélyegzi őket, morálisan elítéli, erkölcsileg megsemmisíti.
Szép gondolat, mondtam neki, csak kár, hogy semmi értelme. De ha szólsz, hogy mikor és kezdődik a csata, én megyek és harcolok érte. Én lennék a legboldogabb, folytattam, ha a másokat veszélyeztető autósok ellen nem kellene mindenféle költséges, traffipaxnak nevezett szerkezetekkel védekezni. Hanem az autóstársadalom kilökné maguk közül a vétkeseket. És annak is nagyon tudnék örülni, ha nem lehetne adót csalni, sikkasztani és hűtlenül kezelni. Mert olyan lenne a légkör, hogy a potenciális elkövetők joggal tarthatnának attól, hogy a társadalom kiközösíti őket: nem szolgálják majd ki a zöldségesnél, a gyerekét elgáncsolják az iskolában, az utcán pedig megjegyzéseket tesznek a felesége frizurájára.
Csak azt szeretném ezzel mondani, hogy jó lenne, ha nem lenne szükség törvényekre, hanem a társadalom kitermelné magából, hogy mindig a jó győzedelmeskedjen, minden a tisztesség és erkölcs jegyében történjen. De, tettem hozzá, ettől még egy kicsit messze vagyunk, és amíg – visszatérve a gyűlöletbeszédhez – másképp nem tudjuk megvédeni az emberi méltóságot, szükség van az ilyen magatartást szankcionáló jogszabályokra.
Persze, hogy nem győztük meg egymást - az én barátom, aki már egészen fiatal korában is a nagy, tiszta eszmék bűvöletében élt, kötötte az ebet a karóhoz: a gyűlöletet nem törvényekkel kell visszaszorítani, mondta, ezért nem volt igaza a Mazsihisznek, amiért nem ebédelt együtt a mi köztársasági elnökünkkel.
Abban viszont mindketten egyetértettünk, hogy a mi köztársasági elnökünk csak azt kapta, amit megérdemelt. Ahogy a régi dakoták mondták: kihúzta a gyufát, és most egye meg, amit főzött.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
