Bár a Bors bulvárlap vasárnapi számában tényként írta, múlt időben, hogy Schmitt Pál és neje lecsót főztek szombaton Kötcsén, jelentjük tisztelettel, a közlés nem felel meg a valóságnak. Valóban volt róla szó, hogy a Magyar Köztársaság Még Sólyomnál is Függetlenebb Elnöke, aki nem fékként, hanem motorként szolgálja a nemzet együttműködését, lecsót főz majd a Fidesz szellemi holdudvarának kötcsei piknikként elhíresült dzsemboriján, ám utóbb kiderült, a szokatlan szakácsipari tevékenység gyakorlása elmaradt.

Nyilván Gyurcsány a hibás, amiért a bulvárlapot elfelejtették erről értesíteni.

A lecsófőzés elmaradásának okairól semmit sem tudni, elemzők szerint nem kizárt, hogy Schmittnek sürgős zongorázhatnékja akadt. Mások úgy tudják, hogy hallgatott a tanácsokra, miszerint államfőként nem illendő pártrendezvényen buzgólkodnia. Főként azért nem, mert még az a látszat keletkezne, hogy ő valamelyik párthoz közelebb áll, mint a többihez, ami persze teljességgel kizárható - ha így lenne, nem lehetett volna Schmittből köztársasági elnök. (Stumpfból alkotmánybíró, Domokosból ÁSZ elnök, Szalaiból a médiahatóság elnöke, stb).

Talán a Jobbikra hallgatott az államfő, mely párt felszólította, hogy amennyiben Kötcsén lecsót főz, akkor hozzájuk is menjen el, szeretettel várják disznóvágásra. Hogy böllérként, vagy más minőségben hívta meg a Jobbik Schmitt Pált, az nem derült ki a szívélyes invitálásból, igaz, válasz sem érkezett rá, úgyhogy nagyjából mindegy, hogy a kés melyik végén szánt szerepet Vona Gábor a köztársasági elnöknek.

Persze voltak, akik némi csalódást éreztek, amiért nem csodálhatták meg a minden tekintetben sokoldalú Schmitt lecsófőzési tudományát, ám számukra maradt a felismerés, amely még 2002-ből származik, a Fidesztől: más a kampány, és más a kormányzás.

Lecsó tehát nem volt Kötcsén, ám szerencsére Orbán Viktor nem hiányzott az összejövetelről. Ezúttal sikerült úgy időzíteni a megmozdulást, hogy ne ütközzön semmilyen futballeseménnyel. (Állítólag a Dunarettentő-Baltonborzadály megyei első osztályú rangadót ezért tették két nappal későbbre.)

Orbán, ha már elment, fel is szólalt az övéi előtt. Nem mondott semmi számottevőt: drogdílerekről beszélt, szintetikus boldogsággal kereskedőkről, meg arról, hogy tudja, lesznek a pártjában dezertőrök, és addig kell a nagy döntéseket meghozni, amíg még tart a kegyelmi állapot. (Értsd: amíg még nem jöttek rá a zemberek, hogy rútul becsapták őket).

Szijjártó szóvivő szerint megszorításokról szó sem volt, a miniszterelnök mindössze annyit mondott, hogy ezermilliárd forintokat kell majd kivonni a magyar gazdaságból. Nyilván vannak olyan közgazdasági iskolák, amelyek szerint ez lenne a gazdasági fejlődés sokszor emlegetett beindításának a motorja, bár, ha jól emlékszünk, a választások előtt a Fidesz még nem ehhez az iskolához tartozott. Valójában most sem tartozik oda, legföljebb szűk körben, hazai közönség előtt beszélnek a nagy beruházások leállításáról, a nyugdíjak befagyasztásáról.

Félreértés ne essék: ez nem hazugság, még kevésbé szemforgatás, vagy álságosság. Inkább arról lehet szó, hogy az országban nem egy, hanem két Fidesz van. Az egyik, amelyik a nagyközönségnek szól, és azonnali, radikális adócsökkentésről beszél, pénzügyi szabadságharcról szónokol, a pedagógusbérek méltányos emeléséről papol. És van egy másik, amelyik saját hívei előtt arról beszél, hogy nehéz idők jönnek, és meg kell állapodni az IMF-fel. Az egyik Fidesz szerint romokban hever az ország, és közelít az államcsőd, a másik közben azt mondja, hogy Bajnai kormánya stabil gazdaságot hagyott örökül a győztes fülkeforradalmárokra, és ostoba bohócnak nevezi azokat, akik ebben a helyzetben a tanárok fizetésemelését szeretnék.

Örüljünk annak, hogy csak két Fidesz van. Már csak azért is, mert Orbán zártkörű bejelentéséről egy vicc jut az eszünkbe, az ötvenes évekből: állnak az emberek a pékség előtt, várják, hogy hozzák a kenyeret. Egy óra elteltével kijön a boltos: emberek, menjenek haza, csak a párttagok maradjanak itt. Nagy zúgolódás, persze, már megint a kommunistákkal kivételeznek. Végül, ha nem is könnyen, de távoznak az emberek. Amikor már csak a megbízható párttagok maradtak a sorban, a boltos megszólal: elvtársak, most, hogy egymás közt vagyunk, elmondhatom, hogy nincs kenyér.

Lecsóra azért a legtöbbünknek még futja, bár tényleg kár, hogy valószínűleg sohasem tudjuk meg, milyen lett volna Schmitt lecsója: tesz-e bele a paprikán és a kolbászon kívül mást is – teszem azt, krumplit, rizst, vagy tarhonyát.

Persze, lehet, ez is mindegy: akármit főz, úgyis azt kapjuk, amivel etetnek bennünket.