Meg sem érdemeljük azt a sok jót, amit a mi nagyszerű élcsapatunk, élén a Kedves Vezetővel, értünk tesz. Kiküldött nekünk az élcsapat vagy 8 millió levelet, mi meg csak ímmel-ámmal válaszolgatunk. Mert bármilyen jól hangzik, hogy több mint százezren válaszoltak, ez csupán a levelek alig több mint egy százaléka. És hiába van még két hetünk a válaszolásra, akár csak az egymillió új munkahely esetében, időarányosan ebben is le vagyunk maradva.

Pedig még csak fizetnünk sem kell a levélért, amit kaptunk. Ingyen adott nekünk a kormány 12 kérdést, ami ebben a világban, amikor a cukor és a benzin ára is az egekben van, nem megvetendő. Ha még a kenyeret is hozzávesszük, meg az étolajat, akkor kifejezetten nagyvonalúak voltak velünk ezekkel a ingyen feltett kérdésekkel. Pedig sokba van ez nekik, azaz nekünk, adófizetőknek: 700 millióba. Ami persze még mindig olcsóbb, mint egy népszavazás, mert az meg 5 milliárdot kóstál. Úgyhogy, egy népszavazás árából kijön öt nemzeti konzultáció – Szilivel és Szájerrel együtt.

Az sem lett volna meglepő, ha teszem azt, kérdésenként ezer forintot kell fizetni. Még így is jól jártunk volna, legalábbis ahhoz képest, ahogyan a magánnyugdíj-pénztártagok jártak, akik kaptak egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Előbb csak kölcsönbe kérték tőlük a pénzt, amikor látták, hogy nem szívesen adják, akkor elvették örökre.

De ezt a 12 kérdést mi ingyen kaptuk, grátiszba’. És mégsem tudunk felhőtlenül örülni neki. Pedig értünk van itt minden, miattunk ült át Szili Katalin a függetlenek közé - ha még most is a kommancsoknál rontaná a levegőt, nem írhatott volna nekünk nemzeti konzultációs kérdéseket.

Szálljunk már egy kicsit magunkba: lehetnénk megértőbbek és nagyvonalúbbak. Már csak azért is, mert a Kedves Vezető nagyon várja már a válaszainkat. Se éjjele, se nappala, ül odahaza, szerény polgári ízléssel berendezett svábhegyi kis kulipintyójában és azon agyal, vajon mit válaszol majd az ő szívének oly kedves népe. Akik egy évvel ezelőtt nem voltunk restek megvívni a fülkeforradalmat, és oxigénpalack nélkül feljutni a csúcsra. (Közben meg jó alaposan elűztük az oligarchákat.)

Nem lesz ennek jó vége, hogy ilyenek vagyunk. A Kedves Vezető türelme sem tart örökké, az ő jósága sem végtelen. Mondják, időnként nála is elszakad a cérna, nem jó olyankor a keze ügyében lenni.

Tud ő másképpen is beszélni, ha akar. Még szerencse, hogy nem akar másképpen beszélni, nem olyan fából faragták. Leginkább sehogyan sem akar beszélni, meghagyja ezt a Matolcsy nevű jobb kezének. Akitől a világért sem válna meg, nem hülye az ember, hogy megváljon a jobb kezétől.

Hacsak, nem muszáj. Merthogy például az a balfék jobb kéz elszúrta a növekedést. (Egy dakota közmondás szerint: nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a balfék).

Azt kérdezik a többi között a nemzeti konzultációs kérdőíven, akarom-e, hogy megvédjék a családokat?

Egy évvel ezelőtt még biztosan azt válaszoltam volna, hogy igen, tessék a családunkat megvédeni! Lécci!

Talán még nyolc hónapja is ezt mondtam volna. Léccike…

Ma már óvatosabb lennék a témában: láttam, miként védték meg a magán-nyugdíjpénztárakat.

Azért, valljuk be, mégis jó lenne, ha sokan küldenék vissza a kérdőíveket. Nem mintha lenne értelme, Szájer ugyanis már javában írja az iPadján az új alkotmányt. De épp ez benne a szép: olyan, mint amikor a nyaraláskor írunk a nagymamának egy képeslapot a tengerpartról.

Tudjuk, hogy mire a lap megérkezik, mi már rég otthon leszünk. De azért küldjük a képeslapokat rendületlenül: legalább annyi örömünk legyen az életben, hogy írhatunk az analfabéta nagymamának.