Késő-kádári fíling lengi be a szobát: a legvidámabb barakkban írom ezeket a sorokat. Körülnézek, de nincs mitől tartanom: aki nincs ellenem, az velem van. A közelből járkálás zaja hallatszik, sejthettem volna: a szomszéd már megint a szocializmus út-ját járja. Te jó ég, még csak az kéne, hogy a krumplileves megint krumplileves legyen!

Megint meghalt a kompromisszumok robotosa. Egyszer már elhalálozott, közel tizennyolc évvel ezelőtt, de most megint, ha lehet, még az előzőnél is jobban.

18 évvel ezelőtt halt meg Kádár János, s az azóta eltelt időben egyetlen egyszer sem lopták el a földi maradványait. Még arról sem tudok, hogy megrongálták volna a sírját.

Nem volt rá igény.

Mostanra, úgy látszik, lett. Mert az ilyen dolog rendszerint nem úgy történik, hogy valami agyatlan kőbunkó csak úgy, a saját kútfejéből kipattintja a gondolatot. Semmiből sosem lesz valami - bármennyire hihetetlen, a legtöbb történésnek oka van, előzménye, semmi sem esik meg csak, úgy, magától.

Kádár csontjainak ellopása már egy ideje ott volt a levegőben.

Nem orbánoznék, azt meg különösen nem merném vizionálni, amit oly sokan most ebben az országban, hogy valamelyik politikai erőhöz kötődő illetők állnának az események mögött. Az agyatlan kőbunkók, akik feltörték Kádár sírját, elvitték a csontjait és Mariska néni urnáját, valószínűleg nem kötődnek egyik párthoz sem.

Csak az van, hogy ők is élnek itt ebben az országban és tudják, látják, mi folyik itt. Amikor a Vezénylő Tábornok, még miniszterelnökként, azt mondta a parlamentről, hogy az ellenzék nélkül is működik, a kádári csontokat most előásó agyatlan kőbunkók még értetlenül kapták fel a fejüket. Nem tudták, mi lesz, de annyi természetes ösztönük még nekik is volt, hogy érezzék: valaminek történnie kell.

A haza nem lehet ellenzékben, zúgta a falusi Elvis-hasonmás 2002-ben, mire a 2007-es csonttolvajok gyorsan beszereztek két feszítővasat. (Egyet tartalékba, mit lehet tudni, milyen minőséget árul az egymillió kínai a piacon)?

Nem sokkal ezután azt hallották a kőbumerángok, hogy polgári köröket kell alakítani. Ezekre a hazafias mértani alakzatokra azért volt szükség, hogy mozdulni lehessen, amikor majd mozdulni kell. Kőbunkóék ekkor kezdték el tanulmányozni, hogy hol is van pontosan Kádár sírja? Hogyan lehet oda észrevétlenül, az őrök éberségét kijátszva eljutni? (A temetkezési vállalat igazgatója elmondta: évekkel ezelőtt tervezték, hogy térfigyelő kamerákat telepítenek a temetőkbe, ám az ombudsman állásfoglalása megakadályozta őket ebben).

Jöttek a strigák, Gyurcsányt elmebetegnek nevezte a Magyar Nemzet, a magát magyarnak mondó ellenzék Magyarországot mószerolta külföldön.

Amikor híre ment, hogy rosszabbul hazudtak, mint négy éve, kőbunkóék újabb célszerszámokat szereztek be. A baloldal, amikor csak teheti, ráront a saját nemzetére, hallhattuk a tusnádfürdői gondolatot – ekkor már körvonalazódni látszott Kádár sírjának feltörésének terve, a csontok elrablásának hazafias projektje.

Újabb állomások a hadak út-ján: Szabadság tér, Kossuth tér, a főváros feldúlása – kőbunkóéknál utolsó egyeztetés, pontos haditerv, percről percre. Ki bújik át a kerítésen, ki feszíti fel a sírt, ki fogja kiemelni a maradványokat, és ki lesz az, aki a szerzett kincset majd rejtegeti?

És most itt vagyunk - egy Kádárral kevesebben. Békeidőben fel sem tűnt volna a hiány, néhány János bácsi-fan agyát nem számítva, az elmúlt tizennyolc esztendőben Kádár nem is létezett.

Az elkövetőket, akik most valahol, ismeretlenül egy kis halom csontkollekció tanácstalan tulajai, nagy valószínűséggel soha sem fogják megtalálni. Idővel talán majd rájönnek, hogy a számukra értéktelen rekvizitekkel nem lehet mit kezdeni – a MÉH nem veszi át az avítt, semmire sem jó maradványokat, a történelem pedig, tudjuk, rosszul fizet.

Kádárt ellopni nem kell félnetek, jó lesz.

Kádárt ellopni nem kell, félnetek jó lesz.

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata