A demokrácia hívei és nagyszámú tisztelői most azért szorítanak, hogy Debreczeni Józsefnek ne legyen igaza. A kiváló publicista, közíró új könyvében ugyanis olyan jóslásokba bocsátkozott, melyeknek, ha csak a fele valóra válik, szép új világ vár Magyarországra.

Bár az Arcmás című könyvnek Orbán Viktor a főszereplője, az írás nem a Magyar Köztársaság volt és leendő miniszterelnökéről, a Fidesz örök és megbonthatatlan elnökéről szól, hanem rólunk, Magyarországon élő magyarokról.

Ha úgy tetszik: a zemberekről.

Debreczeni Józsefnek nincsenek illúziói, mi történik, ha Orbán és számos ideológiát megélt pártja kétharmados többséget szerez a következő országgyűlési választásokon. Nekünk, a demokráciát és a szabadságjogokat féltő többieknek még vannak illúzióink – leginkább azzal kapcsolatban, hogy a demokratikus intézményrendszerekre leselkedő veszélyt még meg lehet állítani. El lehet kerülni, hogy egy frusztrált, bosszúra éhes populista kétharmados többségével a maga szája íze szerint írja át az alkotmányt, változtassa meg az életünket, jelölje ki gyerekeink és unokáink jövőjét.

Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című írása jut az ember eszébe. A már öregedő író elképzeli, amint hajdani önmagával, a nagy és nemes célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számon kéri rajta az egykori tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot.

Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentummal.

Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön. Ha néha belegondol is ilyen dolgokba, másként emlékszik mindenre. Jó lehet neki: boldog, kegyelmi állapot. Nem emlékszik már a valamikori, ízléstelenül harcos istentagadóra, aki az általa példaképnek hazudott Antall József kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához” bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait.

Nem emlékszik már az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere – később az Orbán-Torgyán kormány washingtoni nagykövete - azt találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a keresztény értékeket.

Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára középkorúvá pocakosodott Orbánnak.

Nem is lenne ezzel olyan nagy baj – nagyobb gond, hogy sokan mások sem emlékeznek már semmire.

Feledés homályába vesznek a jelentős köztartozásokat felhalmozó, veszteséges Fidesz közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével értékesített fantomcégek. Nem emlékszünk már az Orbán-közeli Simicska Lajos bon mot-jára, mely a rendszerváltozás utáni Magyarország egyik legcinikusabb mondata volt: mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.

És a további dakota-csínyekre: Országimázs Központ, a nem létező lehallgatás, Hosszú Bájtok Éjszakája, ne mi kapjuk a legtöbbet, oszt jó napot – sorolhatnánk.

Mi magyarok, tudunk nem emlékezni.

Orbán tudja ezt, és erre játszik. Hogy nemcsak az egykori fiatalember, de Kádár és rendszere is másként maradt meg bennünk, mint amilyen volt. Nagy és gondoskodó állam jelenik meg lelki szemeink előtt, kedves, jóságos bácsival az élén. Aki évente egyszer ellátogat a sakkszövetségbe, döntetlent játszik valamelyik véletlenül arra járó nemzetközi nagymesterrel, majd panyókára vetett kabátban, huncut csippentések közepette azt mondja a zembereknek: mi a szocializmus út-ján járunk.

És tényleg ott jártunk, ha rajtunk áll, le sem tértünk volna róla soha! Mindenkinek meg volt mindene – kivéve az, ami nem. Nem voltak hajléktalanok – csak társbérletek. Munkanélküliség sem volt - legföljebb a gyárkapukon belül.

Orbán most ezt ígéri a magyaroknak, a zemberek pedig hálásak - annyi nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jön valaki, aki legalább ígér végre valamit.

Egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért. Kockahasú fiúkat, hosszú combú lányokat – mindenkinek azt, amit szeretne.

Amit mi megígérünk, az meg van ígérve.

Kádár népének Orbán kell.

Addig jó, míg Orbán él.

Debreczeni József könyvének utolsó fejezetében végső búcsút vesz a Magyar Köztársaságtól. Méltatja az elhunyt érdemeit, fájlalja leendő hiányát.

Ha úgy lesz, ahogyan ma lenni látszik, akkor tényleg nem tehetünk mást: Debreczeni Józseffel együtt mi többiek is tisztességgel búcsúzunk a demokráciától. Talán több volt bennünk – de most már ez is mindegy. Elfogy körülöttünk a levegő, Debreczenivel szólva: légszomjjal küszködünk.

Összedobjuk a pénzt a koporsóra, mert hát ezt is ki más fizetné, mint mi? Szép cizellált betűkkel ez lesz ráírva: Magyar Demokrácia, élt húsz évet.

A Klubháló- www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata