Kádár népe az utcára vonult. Lehet, pontosabb lenne azt írni, hogy az utcára került. Mert a szombaton délután vonulók közül sokan bizonyára nem tudták, miért vannak ott. Talán még maguk is csodálkoztak, hogy olyan ügy mellé álltak vágóképnek, ami ellen néhány éve még öklüket rázva, habzó szájjal tiltakoztak.

Persze, hogy nem voltak egymillióan, ahogyan azt a szervezők diadalittasan kommunikálták. Még négyszázezren sem jöttek össze, amint azt a más tömegek becslésében oly tárgyszerű belügyminisztérium volt szíves közölni.

Százezren lehettek, akik megmutatták, hogy kiállnak Orbán Viktor és kormánya mellett. Jöttek mindenhonnan: a fővárosból, vidékről, a határokon túlról. Szervezett busszal, gépkocsival – jöttek, mert a Párt hívta őket.

Volt már ilyen vonulás, ilyen tömeg. Ha máshonnan nem, a történelemből lehet rá emlékezni. 1957. május elsején, alig fél évvel az Októberi Sajnálatos Események (akkoriban így nevezték a forradalmat), és annak leverése után, amint azt a korabeli újságok írták, negyedmillió dolgozó ünnepelte a Magyar Szocialista Munkáspártot, és annak vezérét, Kádár Jánost.

Félreértések elkerülése végett: akkor sem volt kötelező integetni. (Legföljebb jó pontnak számított, plusz sört és virslit adtak érte). Maguktól mentek az emberek, igaz, annak idején is központi segédlettel gyűjtötték össze az ünneplőket. Teherautókon, buszokon szállították őket, még a jelszavakat is legyártották helyettük, hogy erre se legyen gondjuk a sok más baj közepette.

Kísértetiesen hasonlóan történt most is minden, 55 évvel az 1957-es, emlékezetes május elseje után. A szereplők csak személyükben mások, szellemükben nem változtak.

A mostani sereget ugyanis nem olyanok hívták hadba, akik az egypárti átkos engesztelhetetlen ellenségei voltak. Stefka István (nem véletlen, hogy a szakmában a Nyakkendős Bérborz becenevet kapta) már Kádár rendszerének is megbecsült sajtómunkása volt. Bencsik András a Népszabadság pártrovatában bomlasztotta belülről a rendszert, Bayer Zsolt a Kurírnál kezdte, majd Népszabadságos és 168 órás kitérők után jutott el mostani végső (?) önmagáig. Széles Gábort, aki érdekes körülmények között lett a Videoton és az Ikarus tulajdonosa, szintén nem kell bemutatni, Fricz Tamás politológus pedig, bár nyilván szemérmességből nem dicsekszik ezzel, az egykori Ifjúkommunista című lapnál valósította meg fiatalkori álmait. És ott volt persze a szervezők között Pataky Attila, aki nem csupán az Edda énekese, de jelentős mértékben zálogházak tulajdonosaként keresi a vajas kenyérre valót.

Megannyi makulátlan múltú, fényes jelennel bíró figura.

Az ő szavukra vonult az utcára Kádár 2012-es népe, mintegy reinkarnációjaként az 1957-es felvonulóknak. A táblákon a feliratok most persze mások, mint akkor voltak: Hajrá Orbán Viktor, Nem leszünk gyarmat – utóbbit angolul is kiírták, hátha még nem mindenki ért magyarul Európában.

A táblák feliratai azonban mást jelentenek, mint amit a gondos kezek rájuk róttak, mélyebb és korszerűbb jelentést hordoznak a szombati transzparenseken olvasható sorok. Például azt, hogy köszönjük a soha nem látott magas üzemanyagárakat, a történelmi csúcsokat döntögető, devizaárfolyamot, az igazságtalan és káros egykulcsos adórendszert, a demokrácia lebontását. Követeljük az Alkotmánybíróság teljes felszámolását, a nemzetközi elszigetelődés fokozását, köszönjük, hogy Európában mára sikerült magunkra maradnunk a szabadságharcnak nevezett ámokfutással. Köszönjük, a fizetőssé tett oktatást, a szétvert egészségügyet, a csőd szélére taszított a BKV-t. Üdvözöljük a magán-nyugdíjpénztárakban megtakarított pénzek lenyúlását, az államadósság további növelését, az ellenvélemény, a szabad szó elhallgattatását. Támogatjuk a bíróságok függetlenségének felszámolását, a jegybank elleni támadásokat, köszönünk mindent, ami az elmúlt másfél évben nehezebbé és kilátástalanabbá tette az életünket.

Ez a mostani transzparensek és molinók valódi jelentése, ennek támogatására vonult az utcára a Bencsik által milliónak vizionált tömeg.

Kádár népe 1957-ben az utcára vonult. 2012-ben pedig az utcán találta magát.