Most is ott volt mindenki, aki számít.

Mindenki, akire számítottak, mindenki, aki számított valamire az elmúlt években.

Az idei évértékelőn nem az volt a kérdés, hogy mit mond a vezér, hanem az, hogy mit hallanak azok, akik elmentek őt meghallgatni. Mit akartak hallani, és sikerült-e azt hallaniuk, amit hallani akartak.

Vajna Tímea férje például nem hallott, semmit, mert aludt. Értünk aludt, nem ellenünk. Rogánné Cili feltehetőleg sms-ezett, közben persze lehet, hogy nagyon figyelt.

A legtöbbekben feszült várakozás. A veszprémi vereség után, a tapolcai ütközet előtt - mit mondhat nekik az ő vezérük? Tudja-e lelkesíteni őket valamivel? Hogy mozduljanak, ha majd mozdulni kell?

Az elején egymást vizslatták a meghívottak: nem mindegy, hogy ki hol kapott helyet. Előrébb, mint tavaly, netán néhány sorral hátrébb lett helyezve.

De legfőképp a másik arcát lesték, a rezdüléseit. Hogyan reagál a hallottakra, mer-e nem nevetni a sokszor hallott székely vicceken.

A korábbi években sikk volt itt lenni. Elismertséget jelentett, az akol melegét, egzisztenciát. Azt, hogy benne vagy a brancsban.

Most nem sikk volt, hanem kínos. Mutatják az ember képét a tévében, le sem lehet majd tagadni évek múltán.

Lemondani csak igen alapos indokkal lehet a meghívást, amit vagy elhisznek odafent, vagy nem. Akiben már nem hisznek, annak annyi. Jobb tehát itt lenni és mosolyogni.

Ez a túlélés alapfeltétele, és még ettől sem biztos semmi. Csak egy lehetőség, hogy holnap is legyen nap.

Nem arra vagy kíváncsi, hogy mit mond a vezér, hanem arra, hogy hogyan mondja. Papírról olvassa, görcsösen, mint már évek óta mindig? Mi lenne, ha valami politikailag inkorrekt huzat hirtelen kitépné a kezéből a leírt szöveget. Mit mondana akkor?

Mindenki úgy tudja, hogy beteg. Arról vannak csak viták, hogy mi a baja. Mitől nyalja a szája szélét, s mi az, amitől időnként kényszeresen nevet. Tényleg attól hízott-e meg, hogy már nem sportol, vagy valami mástól?

És ha valóban nem egészséges, akkor, legalább rövid időre, a nyilvánosság előtt, tudja-e még erősnek mutatni magát?

Mert a mi erőnk nála van. Addig vagyunk erősek, ameddig ő annak látszik. Ha neki vége, mi is becsukhatjuk a boltot.

Az a tévén keresztül is érződött, hogy megpróbált magabiztosnak mutatkozni. Hatalmasnak, tekintélyesnek.

Jó lenne tudni, mi jött le mindebből az ő közönségének a helyszínen. Őszinte volt-e a taps a végén, vagy csupán a már megszokott ceremónia része.

Egy felejthető székely viccel búcsúzott az ő népétől a vezér, valamint egy mérsékelten megújult záró poénnal: jó reggelt Magyarország, jó reggelt magyarok.

Mondta ezt délután.

Ez az ember vagy hazudik, vagy tényleg nem tudja, hogy hol van.

Jövőre? Veletek? Ugyanitt?