Január 31-én meghalt Jancsó Miklós, tegnap, február 22-én eltemettük. Többes szám első személyben írom, mert a mi halottunk volt. Ha nem lenne túlságosan dohányboltszagú a kifejezés, azt írnám: a nemzet halottja.

Halálának híre sokakat megrázott, sokan fejezték ki részvétüket és szomorúságukat. Barátok, ismerősök és ismeretlenek, a szakma, valamint a demokratikus ellenzék pártjainak prominensei.

A hivatalos Magyarország zavarban volt. Nem vett tudomást Jancsó haláláról – talán, mert úgy gondolták, hogy halott emberről vagy jót, vagy semmit. Három nap elteltével aztán a kultúrával (is) hivatalból foglalkozó minisztérium közölte, hogy a saját halottjának tekinti Jancsót, újabb néhány nap elteltével a főváros vezetése is hasonló közleményben reagált.

Méltatásra, vagy akár csak érdemeinek udvarias sorolására már nem futotta.

Igaz, mit is mondhattak volna. A saját élőjük sohasem volt, így hát megelégedtek azzal, hogy kinevezték a saját halottuknak. Mit mondhattak volna egy emberről, aki nemcsak gondolkodónak volt kiváló, de „mellesleg” az egyik legzseniálisabb filmrendező.

Soha nem értették azt, amit ő képviselt. Vagy, ha értették is, nem szerették.

Más volt, mint amilyenek ők, mert másban hitt, mint amit ők hitnek hazudnak.

Szerencsés az a néhány nemzedék, akik egy országban élhettek Jancsó Miklóssal. Nekem kétszeresen is szerencsém volt, mert egy időben nemcsak a filmjeit, de őt magát is személyesen ismerhettem. Egyik fia, Nyika, nem csupán gimnáziumi osztálytársam, de az egyik legjobb barátom volt. Kis társaságunkkal gyakran időztünk Jancsóék Rózsa utcai lakásában, így tizenévesen abban a kiváltságban volt részünk, hogy a „hatvanas évek szűk levegője” mellett egy másik világot is megismerhettünk.

Sokat tanultunk tőle és Mészáros Mártától. Persze, nem a filmezés fortélyait, hanem talán még a filmnél is fontosabb dolgokat. Azt például, hogy miként kell nézni és látni a világot.

Én azóta tudom, hogy hogyan kell gondolkodni a hatalomról. Nemcsak az akkoriról, és nem csak a mostaniról, hanem a mindenkori hatalmasságokról. Hogyan és mit kell gondolni róluk, miként lehet elviselni és túlélni őket.

A mai hivatalos Magyarország nem volt ott Jancsó temetésén. Egy regnáló, és egy volt államtitkár, valamint a filmfőügyér megmutatta magát egy kis időre, (utóbbi amint tehette, távozott), ám szólni nem szóltak róla semmit.

Jancsó filmjeinek nagy része, bármi volt is a téma, mindig a hatalomról és a kiszolgáltatott emberről szólt. Könyörtelenül mutatta be a diktatúrák természetrajzát, azt, hogy mi mozgatja a hatalmat, és a hatalmat működtető embereket.

Élete végén rendezett filmjei jutalomjátékok voltak. Ekkorra már mindent elmondott az elnyomás természetrajzáról, ezekben a filmekben már „csupán” azt tudatta velünk (és remélhetőleg az utókorral), hogy nem számít semmi. A fő, hogy érezzük jól magunkat a világban, és legyünk tisztességesek. Tudjunk röhögni magunkon, mert akkor talán mások is komolyan veszik, ha kiröhögjük őket. Hogy nem kell mindent halálosan komolyan venni, tudjuk anélkül is, hogy milyen a világ.

Ha másból nem, Jancsótól tudjuk mindezt. Nemcsak a filmjeiből, hanem abból, ahogyan ő itt volt velünk.

Jó volt Jancsó Miklós országában élni.