Tévében láttam az István, a király előadását Alföldi Róbert rendezésében. A helyszínen bizonyára még jobb lett volna, de nekem így is tetszett.

Tudom, ez önmagában nem jelent semmit – ahány ember, annyi ízlés. Ráadásul színházértőnek sem mondhatom magam: néző vagyok, befogadó, ha úgy tetszik.

Nekem írják a dalt, nekem énekelnek.

Nézők vagyunk mind. Sportban, kultúrában, gazdaságban, politikában. El tudjuk dönteni, hogy mi az, ami tetszik, s mi az, amitől a falnak mennénk. Hogy mit tartunk jónak és vállalhatónak, és mi az, ami nagyon távol ál az ízlésünktől.

Tetszett a 30 évvel ezelőtti István előadás is a Városligetben a Várdombon. Hátborzongató volt hallani a zenét, érteni a szöveget. Együtt lenni a körülöttem lévőkkel, ugyanazt gondolni, mint ők. Vagy valami mást.

Csak a világ volt más 1983-ban, de akkor is az volt a fontos, ami most. Az alapértékek nem változnak. Hogy Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában és szerte a világon normálisan élhessenek az emberek. Olyanok is, akik mást gondolnak sok mindenről – oktatásról, egészségügyről, kultúráról és gazdaságról. Korrupcióról és kormányzásról. Álságosságról, hitről és hitnek hazudott hevületről.

Meg tudnám fogalmazni, hogy mit üzent nekem István, de kiröhögném magamat. Évek óta fokozódó derűvel hallgatom ugyanis a szónokok hiábavaló erőlködését, akik a nagy nemzeti ünnepeken a régi korok kapcsán megpróbálnak a múltból mondani valamit a mának.

Március üzenete mondják tavasszal, 56 üzenete, hallom októberben, Jézusra leginkább húsvétkor és karácsony táján hivatkoznak.

Augusztusban István király üzenetét „tolmácsolják” nekünk a nyelvünket nehezen beszélő, annak szabályaival gyakorta reménytelenül birkózó prominensek. Mintha nekik megjelent volna István, és most elmondják nekünk, szerencsétlen pórnépnek, hogy miről beszélgettek. Ha megkérdezném valamelyik szónokot, hogy hatszor szőtte bele egyetlen mondatába, mit üzent István király, és én most szeretném tudni, konkrétan, ha lehet, hogy mire is tetszik gondolni, zavarban lenne.

Talán Kossuth Lajos üzent valamit egykoron, de az nagyon is prózai dolog volt: elfogyott a regimentje. Ebből minden tudta, hogy ha még egyszer ezt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.

Én most tisztelettel üzennék, innen, a huszonegyedik századból. Magyarok, férfiak és asszonyok: István király nem üzent semmit. Sem nekünk, magyaroknak, sem senki másnak. Tette a dolgát, amint az egy királyhoz illik. Megértette az idők szavát, de gyarló ember volt ő is. Mi más is lehetett volna - emberből volt, mint mindenki más.

Ily módon aztán Alföldi Róbert parádés rendezése sem üzenet volt. Vagy, ha mégis, akkor legföljebb annyi: így is lehet.

És még sokféleképpen másként. Minden könyvnek, filmnek, festménynek annyi olvasata van, ahány olvasója, nézője, befogadója. És ezek közül csak egy az, amit az alkotó magáénak mondhat. A többi a miénk.

István érkezhet nagy fekete autón, repülőgépen, űrhajón, szamárháton, vagy szobabiciklin, mi attól még azt gondoljuk a világról, amit akarunk.

Nekem tetszett Alföldi Róbert rendezése. Nem azért, amit mondott, hanem, mert hagyta, hogyha kedvem tartja, gondolkodjak az eddigi életemen.

Számomra ez a lényeges. Mert az életemben, csakúgy, mint a másokéban, benne van minden, ami fontos.

A családunk, a hazánk.

Van kérdés pajtások?