A régi-új miniszterelnök megválasztása után megmutatta családjának a dolgozószobáját, majd közösen imádkoztak. Kell-e ennél idillikusabb kép?

A haza nem lehet ellenzékben, az istenek már a spájzban vannak.

Nincs hír arról, mit szóltak a gyerekek apa dolgozójához, de jó okunk van feltételezni, hogy tetszett nekik. Talán még Anikó asszony is elégedett volt a bútorokkal, és ebben az esetben, a magyar adófizetők szerencséjére, csak a legszükségesebb darabokat fogják lecserélni.

De vajon mit szólt volna ehhez a fotóhoz a 18 évvel ezelőtti Orbán Viktor? Az a szakállas, kissé nyegle fiatalember, aki harcos ateistaként, frakcióbéli társaival együtt számos alkalommal kinevette a papokat, a vallásos, hívő embereket? (Nemcsak őket persze: a kisgazdákat szalonnazabálóknak nevezték a fideszesek, a Kubatov pártigazgató szóhasználatában nyuggereknek becézett idős emberekről pedig, azt mondta akkor Orbán, hogy felélik a fiatalok jövőjét.)

Mit szólna a régi Orbán ehhez az új fotóhoz? Aki - az idősebbek és a mérsékelten középkorúak még emlékezhetnek rá – a kereszténydemokrata képviselők felszólalása közben, azt kiabálta be a parlamenti padsorok közül: csuhások térdre!

A Blikk felvétele

Mit szólnak ehhez a történelmi egyházak? Pontosabban: mit nem szólnak az egykori és ennek folytán mai gyalázathoz – nos, ez is megérne egy misét. (Mit szól hozzá Semjén Zsolt – van szava hozzá?) Mert legjobb tudomásunk szerint Orbán azóta sem kért bocsánatot a vallásos emberektől. Igaz, nem is kérte erre senki.

A papság, az egyház biztosan nem.

Hogy miniszterelnöki léte első perceiben buzgón imádkozik, magánügy. Hogy a sajtó nyilvánossága előtt a családját is imádkoztatja – lelke rajta.

Nyilvánvaló, hogy Orbán kompenzálja a „csuhásozást”. Mert a valóban vallásos embernek nincs szüksége látványos külsőségekre, a valóban vallásos ember tudja magáról, hogy kicsoda. Nem kell bizonygatnia nappal, nem kell ájtatosnak lennie este, nem kell Istent a szájára vennie minden hullámhosszon.

Orbán kompenzál. Más ember, ha kis pocakot ereszt, s meg akar szabadulni a dereka köré rendeződött néhány kilónyi úszógumitól, fogyókúrázni kezd. A nemzet örökös miniszterelnöke nem fogyókúrázik: ő, amint azt egy néhány hónappal ezelőtti interjúból megtudtuk, ha úgy érzi, súlyfölöslege van, böjtöl.

Vajon mit szólna a 18 évvel ezelőtti lázadó a mostani képhez? Nem arról van szó, ami az embernél természetes. Hogy több a ránc, kevesebb a haj, és - József Attilával szólva - „szaporodik fogamban az idegen anyag”.

A hitelességre gondolok. Orbán elhiszi magáról, hogy megváltozott?

"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura…” Így kezdődik a 2010-es Trianon törvénytervezet, amelyet Orbánék nyújtottak be a parlamentnek. Ugyanez az Orbán Viktor a kilencvenes évek elején kivonult az ülésteremből, amikor az Antall-kormány Trianon emléknapot tartott.

Most szombaton Kötcsén Antall József özvegye és fia is ott volt a Fidesz vezetői és értelmiségi holdudvara számára rendezett pikniken. Ennyire rövid lenne az emlékezetük? Vagy már megbocsátottak a tékozló fiúnak?

De hogyan lehet megbocsátani annak, aki nem kért bocsánatot?

Orbán kompenzál. Van neki miért. De nekünk, akik, függetlenül attól, hogy Istenben vagy Emberben hiszünk, nekünk, akiknek Trianon tizennyolc évvel ezelőtt is ugyanazt jelentette, mint most – egy fájó sebet, amelyet éppen ezért nem kellene a szükségesnél gyakrabban és főleg nem piszkos kézzel piszkálni -, nincs mit kompenzálnunk.

Mi most is azok vagyunk, akik mindig is voltunk. Hívők, ateisták – egyszóval: emberek. És ezen nem is akarunk változtatni. Mert mi abban hiszünk, amit Bródy János szövege nyomán Szörényi Levente énekelt a „Sárga rózsa” című dalban: „El ne hidd, hogy megváltozunk vezényszóra..!”

A Klubháló - ww.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata