Nincs különösebb jelentősége annak, hogy Orbán Viktor valóban ügynök volt-e, ahogyan egykori barátja és kollégiumi szobatársa állítja, vagy sem.

Hogy jelentett-e róla, vagy bárkiről.

Ma már ez nem nagyon számít. Egyfelől azért nem, mert egy ideje semmi sem számít, ahhoz ugyanis túl régen ismeri az ország a politikai palettán szereplő figurákat. Egy kis esetleges ügynökmúlt nem oszt, és nem szoroz.

Beárazta már Orbánt a köz, oszt jó napot.

Meg azután, azért is mindegy valamelyest, hogy sorkatonaként besúgó volt-e a miniszterelnök, mert közben eltelt 25 év. Rengeteg minden történt az országgal, számos disznóság és gazemberség, cselszövés, árulás és lenyúlás - ami csak a csövön kifér. Az embereket egy esetleges kis besúgás már kevésbé izgatja, mint a kezdet kezdetén. Akkor még számított az ilyen, mert érvek és világnézetek mentén dőlt el sok minden: szemenszedettek és színtiszták álltak egymással szembe.

Mára már a zseb az, ami számít. Hogy kié mekkora és mennyire van teletömve.

Ebből a szempontból kell Orbán és egykori kollégiumi szobatársának a háborúját nézni. Mert nem két ember, hanem két hatalom áll szembe egymással: az egyik gazdag embert csinált a másikból, a másik pedig, viszonzásul, a tőle kapott pénzzel uralkodót az egyikből.

A történet attól érdekes, hogy mi lesz most. Valószínűleg az lesz, hogy Orbánnak akad majd sok álmatlan éjszakája. Nem mintha eddig nem lett volna, de a most kitört idegháború hatására az éjszakai pihenés órái mostantól permanens rémálommá fajulnak. Egykori barátja, aki mára első számú ellenlábasa lett, maga nyilatkozta, hogy nem hagyja abba a háborút.

Tegyük hozzá: ha akarná, sem tehetné meg, hogy abbahagyja. Ebbe Orbán egykori kollégiumi szobatársa belehalna.

Egyetlen esélye a túlélésre, hogy használja a nála lévő - saját elmondása szerint 35-40 évre elegendő - muníciót. Azaz, kellő időben, csepegtet Orbánról valami terhelőt.

Ezzel tudja idegileg tönkretenni a mentálisan amúgy sem felhőtlenül fitt miniszterelnököt. Aki ettől majd a korábbiaknál is gyakrabban nyalja a szája szélét, és még a mostaninál is látványosabban birizgálja a pocakjára lógó nyakkendőjét.

Orbán egykori barátja és harcostársa, ha jól vesszük az adást, hatékony harcmodort választott. Nem folyamatosan támad, hanem „csak” akkor, amikor jónak látja. Ily módon ellenfele nem tudhatja, hogy mikor történik valami. Permanens félelemben éli az életét, mert fogalma sincs róla, hogy az egykori kollégiumi barát mikor jön elő valami újabb terhelővel.

A Gripenek megvásárlásával kapcsolatban például. Ahol állítólag nem hivatalosan is nagyon sok pénzt cserélt gazdát. Van, aki tudja, hogy pontosan mennyi pénzt tettek valakinek a zsebébe. És Orbán tudja, hogy ez a valaki mostantól bármikor mondhat valamit.

És azért sem lehet nyugodt a miniszterelnök, mert tudja, hogy van olyan, aki nem csupán sejti, hogy milyen szerepe volt neki és pártjának a 2006-os zavargások előidézésében.

Sok mindent tud róla az egykori kollégiumi szobatárs, és ezek közül nem az olyan intimitások a legérdekesebbek, mint hogy kollégista korában mosott-e lábat esténként a mai miniszterelnök.

Orbán akaratán kívül egy Hitchcock-film tragikus főszereplőjévé vált. Egy hidegrázós történet középpontjába került, ahol akkor a legfélelmetesebb a szituáció, amikor éppen békesség van, csend és nyugalom. Amikor éppen nem történik semmi. Mert ilyenkor biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan lesz valami. Hogy mikor, és mi, azt persze nem tudni, egyedül annyi sejthető, hogy valami nagyon rossz következik.

És ez nemcsak a filmben, de a valóságban is így van: ami lesz, az mindig rosszabb annál, mint amire számítottunk.