Hosszú futásokra mindig emlékezünk
Bármennyire is jó poénnak tartom, én nem osztom Churchill sportról vallott nézeteit. Az egykori angol miniszterelnök, akiről sokan tudták, hogy...
Bármennyire is jó poénnak tartom, én nem osztom Churchill sportról vallott nézeteit. Az egykori angol miniszterelnök, akiről sokan tudták, hogy szerette a szivarokat, és a rövid italoknak is nagy barátja volt, egy újságírói kérdésre, miszerint mi a hosszú élet titka, azt válaszolta: No sport! Mindezt csupán azért bocsátom előre, nehogy bárki is azt gondolja, hogy a sport, illetve a futás ellen vagyok. Ellenkezőleg: tizenöt éven át hetente háromszor futballoztam egy baráti társasággal, ma pedig, körülbelül ugyanennyi alkalommal úszni járok.
A hétvégén azonban autóval szerettem volna Budapest egyik pontjáról a másikra eljutni, ám ez csak hosszabb idő alatt és nem kevés bosszankodás árán sikerült. A fővárosban hétvégeken általában jól lehet autózni, nem nagy a forgalom, nem kerül az ember dugóba, sőt, miközben közlekedési szabályoknak megfelelően az utat figyelem, még nézelődni is van lehetőség. Ilyenkor még autóból is felfedezhető, hogy milyen szépek a házak a Nagykörúton - Európa összes fővárosa megirigyelhetné a csodálatos épületeinket.
Van azonban az évnek néhány olyan hétvégéje, amikor az ember kikapcsolódás helyett idegeskedik: lezárják a fél várost, mégpedig olyan helyeken, ahol nincs is útfelújítás. Az autós ember egy idő után kiszáll a kocsijából, és körülkémlel, hogy miért áll már vagy tíz perce több száz szerencsétlen társával együtt? Előbb, vagy utóbb megérkezik a válasz: valahol, elől, futás van, és amíg az indulók elhaladnak, lezárták az utat.
Az ember, ha romlatlan és naiv lenne, azt gondolhatná, hogy futásra nem a belváros a legjobb terep. A Margit-szigeten, vagy a budai hegyek bármelyikén például kifejezetten jobb a levegő, és a terepviszonyok is sokkal kedvezőbbek, mint Budapest belvárosának útjain. Mindezt persze a szervezők legalább olyan jól tudják, mint én. Már csak azért is, mert akik ezeket a futásokat szervezik, többnyire maguk is rendszeresen futnak. Persze, nem a benzingőzös aszfalton, ahol csak nagyon speciális – és ebből kifolyólag drága – cipő óvja meg úgy-ahogy az ember lábát és izületeit a komolyabb kopásoktól, sérülésektől. Lehetne futni a hegyekben, vagy bárhol, ahol kedvezőbbek a körülmények.
Lehetne, de mégsem arra futnak. Mert akkor nem érné meg. Nem a futók fizetnének rá, a szervezőknek lenne kevésbé gazdaságos az ilyen megoldás: a futók mellén és hátán látható reklámokat a város széli erdős terepen ugyanis kevesebben látnák, mint, teszem azt a hétvégeken mindig zsúfolt Városligetben, vagy az Andrássy úton. Amit pedig kevesen látnak, annak, értelemszerűen, a reklámértéke is kevesebb. Ilyen körülmények között még a mostaninál is nehezebb olyan tőkeerős szponzort találni, aki mélyen a zsebébe nyúl. Mert a pénzes cégek általában szívesen állnak oda a jó ügyek mellé, mindössze egyetlen feltételük van: hogy valami kis hasznuk nekik is legyen az egészből. Ami az ő szempontjukból érthető, ám a többi városlakó számára nehezen tolerálható.
Mi, autósok tehát idegesen várakozunk a hirtelen jött hétvégi dugóban. Káromkodásokat fojtunk el, a városi futás kitalálóinak felmenőit emlegetjük és megfogadjuk: ezt a mostani stresszt, amilyen gyorsan csak lehet, kikúráljuk magunkból. És lehetőleg még aznap este elmegyünk futni. Nem reklám cetlikkel a hátunkon, nem az aszfalton, hanem csak úgy - a magunk örömére, a budai hegyekbe.
A Metro újságban - www.metro.hu - 2005 novemberében megjelent cikk írott változata
