Átesett a ló a másik oldalunkra.

Nézem a Facebookot, beszélgetek emberekkel. Háborgunk és rázzuk az ökleinket, képletesen és valóságosan, s mint majdnem mindig, most is magunkat okoljuk mindenért.

Higgadás, tisztelt Hölgyek és Urak!

Most az lenne a jó, ha mindenki, politikusok és közönségük, elszámolna tízig, mielőtt még tovább rontanánk a helyzetet. (Akik matekból jók voltak az iskolában, azok húszig is elszámolhatnak.)

Ennyi idő alatt le lehet higgadni és normálisan, a lehetőségeinkhez mérten értelmesen végiggondolni, hogy mit lehet tenni.

Mert az nyilvánvaló, hogy baj van. Olyan baj, amelynek mi vagyunk az okozói és az elszenvedői. De van jó hír is: senki sem tiltja meg, hogy kijavítsuk, amit elrontottunk. Ehhez az első lépés, hogy ne okozzunk maradandó sérüléseket magunknak.

Nekik könnyű, odaát egyszerűbb a helyzet. Ott, ha az örök és megbonthatatlan Kedves Vezető mond valamit, akkor az szentírás. Náluk szigorú tapsrend van: taps és rend.

Mi tapsolni nem, csak taposni tudunk - beletaposni a saját lelkünkbe. Ezért azután azt javasolnám a helyzethez illő komolysággal, hogy küldjük el magunkat egy hétre szabadságra. Politikusok és az ő közönségük, mindenki, aki azt akarja, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen.

Tudom, ezt fizikailag megtenni lehetetlen, ezért képletesen gondolom, amit az előbb írtam. Olvassunk jó könyveket, hallgassunk finom zenéket, menjünk színházba, moziba. Kiránduljunk, mossuk ki a lelkünkből az elmúlt hetekben ránk ömlött mocskot. Beszélgessünk a barátainkkal, szeressük a szeretteinket.

Mert már egy ideje nem arról szól az életünk, amiről szólnia kéne. Mesterházyzunk, bajnaizunk és gyurcsányozunk, kirekesztéssel, illetve szervezett hekkeléssel vádoljuk egymást.

Megérdemlik, hogy haragudjunk, mert nemcsak a hangulatunkat rontották el, de az esélyeinket is jelentős mértékben amortizálták. Nem védem őket: aki politikai pályára tévedt, az nem csak arra szerződött, hogy jót akarjon, hanem arra is, hogy ezt a jót jól akarja.

De azért az mégsem járja, hogy jobban gyűlöljük a mellettünk állót, mint azt, aki harcot hirdetett ellenünk.

Mintha nem a Kedves Vezető kormánya, hanem Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány nyúlta volna le a magán-nyugdíjpénztárakat.

Mintha ők rombolták volna le a jogállamot, s csorbították az Alkotmánybíróság jogosultságait.

Mintha miattuk lenne gyenge a gazdaság, ők lennének a hibásak, amiért nincs hitelezés, s a befektetők előlük menekülnek, amerre csak látnak.

Mintha ők tehetnének arról, amiért sehol az egymillió új munkahely, sőt, még a régiek egy részének is bottal üthetjük a nyomát.

Mintha az ő bűnük lenne, hogy a gyerekeink külföldön keresik a boldogulást, és a megfélemlített tanári kar kiszolgáltatottsága talán csak Horthy és Rákosi korában volt ilyen mértékű, mint mostanában.

Mintha az ő lelkükön száradna, hogy lesajnált nemzet lettünk.

Talán egy dakota tanmesével lehetne illusztrálni, hogy most mire lenne szükség: Nagyon beteg az idős néni, az ágya mellett ott áll az egész család, ő meg egyre hajtogatja: jaj, meghalok, jaj, meghalok… te jó ég, ott a szoba sarkában van egy pókháló! Mire a veje: Anyuka drága, egyszerre csak egy dologra tessék koncentrálni!

Higgadás, Hölgyeim és Uraim, tessék a lényegre koncentrálni!