Már nem arról van szó, hogy hazudnak. Ezen már rég túl vagyunk. Tudomásul vettük, hogy nem mondanak igazat.

Egyszer majd elmúlik ez is.

De nem kellene ehhez állva tapsolni, lakáj módjára lelkesedni.

A sajtóról beszélek, nevezzük médiának, ha úgy jobban tetszik.

„Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egyetlen paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Ezt a mondatot szokták idézni a haza bölcsétől, Deák Ferenctől.

Az elhallgatás is hazugság.

A mellébeszélés, is hazugság.

A maszatolás is hazugság.

Egy szereplő kisatírozása a képről hazugság.

Tömegeket eltüntetni, és helyette háttérként néhány lézengőt mutatni, hazugság.

Interjút mocsok módon megvágni, hazugság.

Alákérdezni, hazugság.

Hazudni is hazugság.

Büntetés járna érte, nem milliós jutalom.

Ha egy újság egy, ki tudja, honnan származó leiratból hamisan idéz, az is hazugság.

Amikor egy kereskedelmi tévé reggeli műsorában felteszik a nézőknek a kérdést, hogy mi a véleményük az IMF által közölt tízpontos listáról, miközben a szerkesztők tudják, hogy ilyen lista nem létezik, az is hazugság.

Az, hogy a miniszterelnök egy közel másfél hónapos levél alapján állít valamit, ami nem igaz – lelke rajta. Ő maga mondta, nem kell komolyan venni, amit mond.

Ha egy sajtómunkás hazudik, az vérlázítóbb, mint amikor egy kormány nem mond igazat.

Egy kormánynak „jogában” – de főként érdekében - áll hazudni. A vádlottól sem várja el a bíróság, hogy maga ellen valljon. Legföljebb az ítészek majd eldöntik, hogy színtiszta volt-e, amit mondott, vagy szemenszedett.

Nem szép és nem is elegáns, sőt, kifejezetten visszataszító, de ez van.

A tanút azonban törvény kötelezi az igazmondásra. Ha hazugságon kapják, megbüntetik.

A sajtó tanúja a világnak, krónikása a kornak, mindannak, ami ma Magyarországon történik. Néha közeli szálak fűzik ugyan a gyanúsítotthoz, de lényegét tekintve mégiscsak tanú.

Hazudni nem szabad. Sem éjjel, sem nappal, sem semmilyen hullámhosszon.

Ma van a közmédia napja: tessék igazat mondani!