Íme, hát megleltem hazámat. A földet, hol magamat jól éreztem egykor. S most nézem, hogy mi maradt. Alig ismertem rá, mintha nem ő lenne. Pedig, ránézésre, minden megvan benne.

Helyükön a házak, a sarkon a kis bolt. S mégis másnak látszik, nem az, ami rég volt. Halászbástya, körút, látszólag, mint régen. S a kupolás ház is, ott a Kossuth téren.

A Duna zavart volt, nem pedig zavaros. És dinnyehéj helyett múlt úszott, haragos. A rakodópartnak nem volt alsó köve. Hogy fázott a cipőm! Rég kihűlt a helye.

Szép volt az én hazám, szomorú és szeles. Mint kinek munkáján régóta más keres. Megvan a Dunántúl, Hortobágy is helyén. Víz van a folyókban, bérc a hegy tetején.

Ez lett az én hazám: félősen reszketett. Házfal mögé bújt, míg múlik a rettenet. Török, tatár, német, Horthy, Rákosi, Orbán. Hány hazug hódítót toltak le a torkán.

Csak nézem a hazám, mi is történt vele. Alig illeszthető össze a két fele.