Hazataláló
Íme, hát megleltem hazámat, a földet, hol magamat, jól éreztem egykor, s most nézem, hogy mi maradt. Alig ismertem rá, mintha nem ő lenne, pedig ránézésre, minden megvan benne. Helyükön a házak, a sarkon a kis bolt, s mégis másnak látszik, nem az, ami rég volt. Halászbástya, körút, látszólag, mint régen, s a kupolás ház is, ott a Kossuth téren.
Csak néztem a hazám, mi is történt vele, alig illeszthető össze a két fele.
A Duna zavart volt, nem pedig zavaros, és dinnyehéj helyett, múlt úszott, haragos. A rakodópartnak eltűnt az alsó köve, hideg volt a cipőm, rég kihűlt a helye. Szép volt az én hazám, szomorú és szeles, mint kinek munkáján régóta más keres.
Csak néztem a hazám, mi is történt vele, alig illeszthető össze a két fele.
Megvan a Dunántúl, Hortobágy is helyén, víz van a folyókban, bérc a hegy tetején. Ez lett az én hazám: félősen reszketett, házfal mögé bújt, míg múlik a rettenet. Török, tatár, német, Horthy, ruszki, Orbán, hány hazug hódítót toltak le a torkán.
Csak néztem a hazám, mi is történt vele, alig illeszthető össze a két fele.
