„Íme hát, megleltem hazámat,

a földet, hol nevemet,

hibátlanul írják majd fölébem,

ha eltemet, ki eltemet“

József Attila

Kis mérges ember olvassa a beszédét néhány ezer, áhítattól alélt híve előtt. Orgazmus-közeli állapot, valljuk be.

Vissza kell követelnünk a hazánkat a régi világ embereitől, mondja a mérges megmondóember. Ez megy mostanában, ez a haza-projekt. Alig két héttel ezelőtt már felfedezte magának újból a hazát: területi követeléseink vannak, mondta akkor, vissza kell szereznünk a hazánkat.

Ezek szerint még mindig nem kapta vissza, különben miért is követelné újra.

Vagy nem elég neki egy haza, többre is szüksége van?

Riadtan tapogatom a zsebeimet, hátha mégis, véletlenül zsebre vágtam Obán Viktor Mihály hazáját. Kulcsok, papírzsebkendő, némi aprópénz.

Aztán mégis találok egy hazát, de az meg a sajátom.

Kicsit jobban megnézem, közelebbről, alaposabban: milyen is egy haza? Éppen úgy néz ki, mint a többi tízmillió ember hazája.Van benne Alföld, Dunántúl, Balaton és Mátra. És persze ott van a két hatalmas folyó: a Duna és a Tisza. A Tiszát Petőfi is számtalanszor megénekelte, a Duna rakodópartjának alsó kövén ülve pedig József Attila nézte, hogyan úszik el a dinnyehéj.

Ugyanaz a hazánk van, miért is kellene bárkinek visszaadnom? Milyen jogon követeli rajtam, vagy bárki máson ez a kis mérges megmondóember?

Még az ünnepeink is ugyanazok. Ugyanaz a történelmünk is, még akkor is, ha utólag sok mindent másképp látunk. Vannak, akik kiretusálják a családi fotóról a kellemetlen rokonokat, a nagy közös ernyő alól az oda nem illő egykori elvtársakat.

És vannak, akik a költővel együtt vallják, hogy a múltat be kell vallani.

De azért most már érdekel ez a dolog a hazával. Nálam nincs a más hazája, de talán a szomszédaimnál. Megkérdeztem a szomszédokat, nincs-e náluk véletlenül az a haza, amelyet az újpesti hentes törzsvásárlója most rajtam keres.

Alapos emberek laknak a szomszédban, ha a más hazája náluk lenne, tudnának róla. De nem hallottak semmi ilyesmiről: tudják magukról, hogy van saját hazájuk, szeretik, és amikor lehet, büszkék is rá. De hogy a másét elvennék – nem is értik, miről beszél ez a kis mérges Mikulás.

Pedig nem rögtönözte, amit mondott, ez nyilvánvaló. Minden mondatot papírról olvasott, jó okunk van feltételezni, hogy azt írta le, amit gondolt, és azt olvasta fel, amit mondani akart. Elszólásról szó sem lehet: követelik vissza a hazát, és kész. Különben majd meglátjuk mi lesz.

Jelzem, a mi közös hazánkról van szó, úgy hívják, hogy Magyarország. Ha igaza lenne a mérges manónak, akkor az azt jelentené, hogy az ő hazájuk most éppen nálunk van. A régi világ embereinél. De most már elegük lett ebből, úgy gondolják, túl sokáig volt nálunk, szeretnék visszakapni.

Ha nem lennénk ennyire teszetoszák, mi is visszakövetelhetnénk tőle a hazánkat. Azt a nyugodt, normális országot, amelyben nem is oly régen éltünk.

A haza nem lehet ellenzékben – mondta hét évvel ezelőtt a kis mérges manus, amikor 2002-ben pártja élén elveszítette a választásokat.

Azóta nincs béke e hazában. Pedig tavaly egy zártkörű beszélgetésen elmondta: 2006-ban nem is akartak választást nyerni.

Most sem akarnak. Pontosabban: nem választást akarnak nyerni, hanem hazát szerezni maguknak.

Pedig most is van nekik, csak ezek szerint nem tudják.

Ha tudnák, jobban vigyáznának rá. Nem vernék szét minden eszközzel – felelőtlen szómágiával, demagóg népszavazással.

Ha nálam volna Orbán Viktor Mihály hazája, bizisten, visszaadnám neki. Mindenkinek jobb lenne, ha végre megtalálná a hazáját.

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata