Hátország katonái
Egy színházzal kevesebb lesz februártól, de veszteség szinte semmi, műveleti területből ugyanis az eddiginél több jut a budapestieknek. A Dörner György által most megkaparintott Új Színház ugyan megszűnik, ám lesz helyette egy másik, a Hátország Színház.
Utóbbi, nevéből ítélve, nem játszóhely lesz, hanem hadszíntér. Hátországban ugyanis a frontvonal számára szokás a harcászatnak becézett gyilkolás számára szükséges dolgokat előállítani: lőszeres ládákat, hogy ki ne fogyjon a muníció, gulyáságyúkat, vízhatlan bakancsot, az igazihoz a megszólalásig hasonlító cikória kávét és hasonlókat.
Kulturkampf ez a szó legszorosabb értelmében: kultúrának álcázott harci cselekmény.
Csapataink egyébként már jó ideje harcban állnak, a Vezénylő Tábornok, aki újabban a Kedves Vezető képében is mutatja magát, már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy puskaporszagot érez. Jó szagos lehetett az akkori puskapor, mert rajta kívül más még nemigen érezte a szagát. Mondhatni, békés idők jártak akkoriban mifelénk - a mostani permanens hadiállapothoz képest mindenképpen. Hadat üzentünk az államadósságnak és munkanélküliségnek, és hamarosan végleg leszámolunk a magyarság legősibb ellenségével, a bankok világával.
Mindeközben elrugaszkodunk az eurózóna válságától - rugalmasan szakadunk el tőle, otthagyjuk őt magában, boldoguljon egyedül, nélkülünk.
A MIÉP, majd Jobbik közeli Dörner György által beadott pályázat szerint – amely a szakmai grémium tiltakozása ellenére valamiért elnyerte Tarlós István főpolgármester tetszését – "a Hátország elnevezés a szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképezi."
A Hátország egy, az egész nemzet számára életbe vágóan fontos visszafoglalási igényt jelent be, folytatja Dörner, és nyomban meg is indítaná „a visszafoglalást a liberális, pesti vicchullám, pénzcsinálás és újabban a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen.”
Talán a leginkább a liberális pesti viccre mint csomópontra illene odafigyelnünk. Alig kódolt zsidózás íze van a kifejezésnek, különös tekintettel arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy Csurka István lesz Dörner intendánsa. Mindez persze nem kell, hogy zavarja a főpolgármestert, a fő, hogy lesz egy olyan színház Budapesten, ahol nem kívánatos a pesti vicc. Talán a színészek között is lesz némi kis szelektálás, először valószínűleg csak amolyan numerus clausus alapon. Nem kell persze aggódni, a Hátország vezetése nem rúgja ki azonnal és automatikusan a zsidó származású művészeket, csupán ügyel arra, hogy a számuk ne haladja meg az egész népességen belüli egészséges arányokat.
Ennek tisztázásához épp kapóra jöhet a mostanság esedékes népszámlálás - akik piréznek vallják magukat, vallásukat pedig jediként határozzák meg, azokat bízvást lehet a liberális viccelődésre hajlamos zsidók közé sorolni.
Később persze a közönséggel is kezdene valamit kezdeni. Mert az rendben van, hogy sokan majd maguktól is elmaradnak, de nem lenne jó, ha egyesek kíváncsiságból, vagy netán puszta figyelmetlenségből zsidó létükre mégis felkeresnék a Hátországot.
Még nincs döntés, hogy a liberális vicc száműzése csak a színpadra vonatkozik-e, vagy a szünetben, a büfében sem szabad majd liberális pesti viccet mesélni. Azt sem tudni, hívnak-e rendőrt, ha valakit rajtakapnak, amint a ruhatárban sorbanállva éppen viccet mesél.
Dörner pályázata valljuk be, nagyfokú realitásérzékről tesz tanúbizonyságot: “beleszóló színházat ígér, sok ellenséggel és csak lassan szaporodó barátokkal és küzdőtársakkal, melynek nézőit az egész magyar országból kell összeszerveznie. Ennek érdekében Dörner egy-egy előadásra buszokkal kívánja a közönséget a hátországból a fővárosba transzportálni.
A liberális viccmesélőknek pedig a marhavagon is megteszi. Na bumm, legföljebb nem a Hátország Színházban színházba kötnek ki a szigorúan ellenőrzött transzportok.