Hascsikar
Valaki bűzlik Hunniában.Nem csigáznám tovább az érdeklődést, csapjunk bele a lecsóba!Mint köztudott, a nemzet felemelkedésén munkálkodó szabadságharcosok...
Valaki bűzlik Hunniában.
Nem csigáznám tovább az érdeklődést, csapjunk bele a lecsóba!
Mint köztudott, a nemzet felemelkedésén munkálkodó szabadságharcosok már egy ideje hetente háromszor eltorlaszolják a 2/A útfelét. Nyolc-tíz autóval dolgoznak ezek a hétköznapi hősök, ennyi járművel nehezítik meg mások életét. Azokét, akik ideológiailag nem annyira fejlettek, mint az utakat eltorlaszolók. Mert, bármennyire szomorú, még mindig vannak ebben az országban olyanok, akik nem forradalmat akarnak, hanem reggelente beérni a munkahelyükre. Vagy már olyan kevéssel is beérik, hogy a gyerek ne késsen el az iskolából
Az élcsapat azonban, éppen a mi érdekünkben, nem lehet tekintettel a mi érzékenységünkre. Ők az egész magyarság érdekeit tartják szem előtt - akkor is, ha a magyarság nem kérte őket erre. Jól is néznénk ki, ha vezéreink csak akkor állnának az élünkre, ha kifejezetten megbíznánk őket ezzel!
Azért jó tudni, hogy vannak olyanok, akik távolabbra látnak nálunk, mélyebben látják át az összefüggéseket. És tudják, hogy nekünk, magyaroknak azzal tesznek jót, ha árpádsávos zászlókkal hadonászva hetente háromszor megkeserítik a Vác, Göd és más településekről a főváros felé tartók életét.
Az a bizonyos nap is úgy kezdődött, mint a többi. A szabadságharcosok kora reggel elfoglalták őrhelyüket, hogy a 2/A út felét a forradalom nevében járhatatlanná tegyék. Még az autósok viselkedésén sem látszott semmi rendkívüli – ugyanúgy nem lelkesedtek a forradalmi hevületért, mint más napokon.
A maroknyi szabadságharcos persze nem érte be azzal, hogy lehetetlenné tette a közlekedést – ideológiai munícióval is ellátták a kényszerből egyhelyben toporgó autósokat. Ment a gyurcsányozás, meg hogy hazudott, takarodjon, és hogy böszme. Volt egy kis zsidózás is, nem több persze, mint amennyi forradalmak fennforgása esetén feltétlenül szükséges.
Már-már úgy tűnt, hogy ez a nap is úgy múlik el, mint a többi, amikor úgy 11 óra tájban megjelent a helyszínen egy gépkocsi. Erősen középkorú házaspár szállt ki belőle, rövid ideig hazaárulóztak, majd termoszokat vettek elő az autóból és forró teával kínálták a haza hős védőit. Még finom, frissen sült tepertős pogácsával is megvendégelték őket. Vegyenek emberek, mondta az erősen középkorú házaspár, maguk helyettünk harcolnak, megérdemlik ebben a cudar időben, hogy valami meleg is legyen a gyomrukban!
Jól fogyott a tea és a pogácsa, tíz perc múlva nem is maradt belőlük semmi. A házaspár egy kicsit még ottmaradt a szabadságharcosok között, besöpörték a nemzet nagyjainak köszönetét, majd néhány perc elteltével elhajtottak – rendőrségi zsargonnal élve – ismeretlen úticéljuk felé.
A problémák körülbelül negyedórával később kezdődtek. Már most előre jelezzük, hogy bármennyire is szeretnénk szalonképesen fogalmazni, nem tudjuk garantálni, hogy ez sikerülni is fog. Ezért akik finnyásak, például nem szeretik a „szar” szót leírva látni, azok olvasás közben takarják el a szemüket.
A hősiesen jóllakott forradalmárokra ugyanis rátört a hasmenés! De nem ám csak úgy, lassan, körülményesen – éppen ellenkezőleg! Gyorsított menetben próbálták elhagyni a helyszínt, ám a kólika még náluk is gyorsabbnak bizonyult. Nincs mit szépíteni a dolgon: ketten közülük ott helyben összecsinálták magukat, a többiek a közeli mezőn könnyítettek kínjukon.
S ebben az embert próbáló, szorult helyzetben még a szokottnál is jobban megmutatkozott a rendőrállam brutalitása! A helyszínt biztosító közegek –akik nem kaptak a finom, hazulról hozott ételből és italból, hanem étlen-szomjan voltak kénytelenek fagyoskodni - ugyanis hangosan röhögtek a pórul jártakon. (Orbán majd elmondja a tévében, hogy maga a miniszterelnök utasította őket, hagyják cserben a bajba jutottakat, és nevessék ki őket.)
A 2/A úton szolgálatot teljesítő forradalmárok azóta sem tudják, hogy mi történhetett. Üzemi baleset? Az őket segítő derék magyarok nem mostak kezet, netán hanyagul elmosott termoszban tárolták a teát? Vagy, amire még gondolni sem merünk, szörnyű provokáció, szemérmetlen szabotázs akció áldozataivá váltak?
Valószínűleg soha sem fog kiderülni az igazság. De nekünk, akik láttunk már karón varjút, ebben a történetben valami nagyon bűzlik.
Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)
Nem csigáznám tovább az érdeklődést, csapjunk bele a lecsóba!
Mint köztudott, a nemzet felemelkedésén munkálkodó szabadságharcosok már egy ideje hetente háromszor eltorlaszolják a 2/A útfelét. Nyolc-tíz autóval dolgoznak ezek a hétköznapi hősök, ennyi járművel nehezítik meg mások életét. Azokét, akik ideológiailag nem annyira fejlettek, mint az utakat eltorlaszolók. Mert, bármennyire szomorú, még mindig vannak ebben az országban olyanok, akik nem forradalmat akarnak, hanem reggelente beérni a munkahelyükre. Vagy már olyan kevéssel is beérik, hogy a gyerek ne késsen el az iskolából
Az élcsapat azonban, éppen a mi érdekünkben, nem lehet tekintettel a mi érzékenységünkre. Ők az egész magyarság érdekeit tartják szem előtt - akkor is, ha a magyarság nem kérte őket erre. Jól is néznénk ki, ha vezéreink csak akkor állnának az élünkre, ha kifejezetten megbíznánk őket ezzel!
Azért jó tudni, hogy vannak olyanok, akik távolabbra látnak nálunk, mélyebben látják át az összefüggéseket. És tudják, hogy nekünk, magyaroknak azzal tesznek jót, ha árpádsávos zászlókkal hadonászva hetente háromszor megkeserítik a Vác, Göd és más településekről a főváros felé tartók életét.
Az a bizonyos nap is úgy kezdődött, mint a többi. A szabadságharcosok kora reggel elfoglalták őrhelyüket, hogy a 2/A út felét a forradalom nevében járhatatlanná tegyék. Még az autósok viselkedésén sem látszott semmi rendkívüli – ugyanúgy nem lelkesedtek a forradalmi hevületért, mint más napokon.
A maroknyi szabadságharcos persze nem érte be azzal, hogy lehetetlenné tette a közlekedést – ideológiai munícióval is ellátták a kényszerből egyhelyben toporgó autósokat. Ment a gyurcsányozás, meg hogy hazudott, takarodjon, és hogy böszme. Volt egy kis zsidózás is, nem több persze, mint amennyi forradalmak fennforgása esetén feltétlenül szükséges.
Már-már úgy tűnt, hogy ez a nap is úgy múlik el, mint a többi, amikor úgy 11 óra tájban megjelent a helyszínen egy gépkocsi. Erősen középkorú házaspár szállt ki belőle, rövid ideig hazaárulóztak, majd termoszokat vettek elő az autóból és forró teával kínálták a haza hős védőit. Még finom, frissen sült tepertős pogácsával is megvendégelték őket. Vegyenek emberek, mondta az erősen középkorú házaspár, maguk helyettünk harcolnak, megérdemlik ebben a cudar időben, hogy valami meleg is legyen a gyomrukban!
Jól fogyott a tea és a pogácsa, tíz perc múlva nem is maradt belőlük semmi. A házaspár egy kicsit még ottmaradt a szabadságharcosok között, besöpörték a nemzet nagyjainak köszönetét, majd néhány perc elteltével elhajtottak – rendőrségi zsargonnal élve – ismeretlen úticéljuk felé.
A problémák körülbelül negyedórával később kezdődtek. Már most előre jelezzük, hogy bármennyire is szeretnénk szalonképesen fogalmazni, nem tudjuk garantálni, hogy ez sikerülni is fog. Ezért akik finnyásak, például nem szeretik a „szar” szót leírva látni, azok olvasás közben takarják el a szemüket.
A hősiesen jóllakott forradalmárokra ugyanis rátört a hasmenés! De nem ám csak úgy, lassan, körülményesen – éppen ellenkezőleg! Gyorsított menetben próbálták elhagyni a helyszínt, ám a kólika még náluk is gyorsabbnak bizonyult. Nincs mit szépíteni a dolgon: ketten közülük ott helyben összecsinálták magukat, a többiek a közeli mezőn könnyítettek kínjukon.
S ebben az embert próbáló, szorult helyzetben még a szokottnál is jobban megmutatkozott a rendőrállam brutalitása! A helyszínt biztosító közegek –akik nem kaptak a finom, hazulról hozott ételből és italból, hanem étlen-szomjan voltak kénytelenek fagyoskodni - ugyanis hangosan röhögtek a pórul jártakon. (Orbán majd elmondja a tévében, hogy maga a miniszterelnök utasította őket, hagyják cserben a bajba jutottakat, és nevessék ki őket.)
A 2/A úton szolgálatot teljesítő forradalmárok azóta sem tudják, hogy mi történhetett. Üzemi baleset? Az őket segítő derék magyarok nem mostak kezet, netán hanyagul elmosott termoszban tárolták a teát? Vagy, amire még gondolni sem merünk, szörnyű provokáció, szemérmetlen szabotázs akció áldozataivá váltak?
Valószínűleg soha sem fog kiderülni az igazság. De nekünk, akik láttunk már karón varjút, ebben a történetben valami nagyon bűzlik.
Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)
